Pauline Mai: Levendulakék boldogság (részlet)

2.

Egy órával később a nővérem kocsijával, egy régi BMW kabrióval száguldottunk a riezi kórház felé. Clémence összeszedettebbnek tűnt, mint a telefonban. Tincsei az arca körül repkedtek a menetszélben. Beszéd közben újra meg újra felém fordult, hogy ellenőrizze a monológjára adott reakciómat. Előadását abban a pillanatban kezdte meg, amikor felhívtam, és közöltem vele, hogy megérkeztem a házba, és amelyet jóformán azonnal folytatott, amint a dudálására kisiettem a Kis Boszorkány elé.

– Rejtély, Pepe. Senki nem tudja, mi történt, senki nem tudja még csak elképzelni sem, mert egyszerűen nincs értelme. Szerencse, hogy a levendulamezőről egy gazda látta a zuhanást, és azonnal hívta a mentőt. Egyébként már nincs az intenzív osztályon, de nagyon kába, és egyelőre nem tiszta a tudata. Pepe, olyan szörnyű így látni – pillantott rám Clem. Fekete szemceruzával húzta ki a sírástól kivörösödött szemét. El tudtam képzelni, min ment keresztül azóta, hogy értesítették a balesetről.

– De hát mit csinálhatott odafönt?

Mami csak nagy ritkán járt fel a padlásra, hogy eltüntessen valamit, ami aztán soha többé nem került vissza az alsó szintekre. De ilyesmi csak legfeljebb háromévente fordult elő.

– Annyira örülök, hogy itt vagy! – zökkentett ki a gondolataimból Clem.  –  Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Voltam a panzióban, és  elkészítettem a reggelit a két vendégnek, de erre nincs mindennap időm, hiszen ott van a könyvesbolt is. A kolléganőm ugyan segít, de nem tud mindent egyedül megoldani. És Gaspard-nak is ezer dolga van az étteremben. – Clem szakács férje megállás nélkül dolgozott. – Mit gondolsz, tudnál segíteni a Kis Boszorkányban? Csak amíg van időd. Igyekszem mihamarabb találni valakit, akit felvehetünk, amíg a Mami fel nem gyógyul, vagy esetleg még utána is, ha túl sok volna neki a munka… – Clem elhallgatott. Éreztem, mennyire aggódik Mamiért. Ám a legnagyobb félelmünkről, hogy Mami esetleg soha nem épül fel teljesen, inkább hallgatott. Rátettem a karjára a kezemet.

– Nem lesz baj. Természetesen átveszek mindent.

– Csak addig, amíg nem kell visszamenned dolgozni – mondta Clem, és hálásan rám mosolygott.

– Nem kell visszamennem. Kirúgtak – fakadtam ki.

– Micsoda? – Clem meglepetésében félrerántotta a kormányt. Mögöttünk dudált egy autó, Clem pedig bocsánatkérően intett a sofőrnek, aztán továbbhajtott.

– Bizony, és ez még nem minden. De majd inkább később mesélem el.

Bekanyarodtunk a kórház parkolójába. Clem gyakorlott mozdulattal parkolt le a kockaszerű épület előtt.

– Feltétlenül! Mindent hallani akarok – leállította a motort, és kihúzta a kulcsot. – Mami egyágyas szobában fekszik, úgyhogy a látogatási időn kívül is bemehetünk hozzá.

Szorongva szálltam ki a kocsiból, és követtem a nővéremet az üvegajtókon át. Végtelen folyosókon lépkedtünk, amelyek mind egyformának tűntek: fehér és sárga falak, kissé lerobbant, steril környezet. Végül Clémence megállt az egyik ajtó előtt, és kopogtatás nélkül lenyomta a kilincset. Ott feküdt a nagyanyám, vékonyan és sápadtan, ősz haja szétterült a párnán. A szeme csukva volt. A fehér kórházi hálóing még jobban kiemelte kísérteties megjelenését. A kicsi ablak előtt lógó hímzett függönyön át fény szűrődött be. A minta megtörte a napsugarakat, amelyek a függöny mozgásával összhangban finom táncot jártak Mami arcán. Az ágyhoz léptem, és megfogtam nagyanyám hideg kezét.

– Mami – suttogtam.

Clem szeretetteljes pillantást vetett rá, megcsókolta a homlokát, halkan köszönt neki, aztán az asztalon fekvő virágok felé fordult.

– Hihetetlen, hogy erre senkinek nincs ideje! Egyszerűen elfelejtették a vizet! – méltatlankodott, majd felkapta a fonnyadt csokrot, és már ki is lépett a kórteremből.

Elveszve ereszkedtem le az ágy szélére. Még mindig a kezemben tartottam nagyanyám kezét, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet. Gyengéden cirógatni kezdtem Mami ujjait.

– Hát mit műveltél? – kérdeztem halkan. Nyugodtan lélegzett. Szemügyre vettem a körülötte álló gépeket. A másik kezéből cső vezetett az ágya fölötti infúziós tasakhoz, egy készülék pedig a szíve ütemében pityegett. Az ágy szélén egy további zacskó lógott, amit szintén egy cső kötött össze a takaró alatt fekvő testével. Ijesztő volt.

Ekkor hirtelen rekedt zihálást hallottam. Mami arcára néztem. Láttam, ahogy megremeg a szemhéja. Rémülten pillantottam a gépre, hogy ellenőrizzem a szívverését. Hívjam a nővért? De Mami mondani akart valamit, úgyhogy rá kellett figyelnem. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megértsem.

– A könyv… a receptes kö…. – krákogta.

– Pinou, én vagyok az, Pinou. Mami, ébren vagy? – Pinou-nak egyedül ő hívott. Reméltem, hogy így könnyebben felismer.

– Plusz…. Pl….

– Mami, ébren vagy?

– Plusz… könyv – ismételte.

Félrebeszél? Annyira szerettem volna segíteni neki, hogy össze tudja fűzni a szavakat, és elmondhassa, amit akar, de teljesen tanácstalan voltam. Mami izgatottnak tűnt. A szemhéja remegett, és újra megpróbált mondani valamit.

– Kö… – tovább nem jutott. A rövid szótag elhalt, a nagyanyám szemhéja megnyugodott, a légzése ismét lecsillapodott.

Nem mozdultam. Vártam, hogy ismét megmoccan, és mond valamit. Kinyílt mögöttem az ajtó, és Clèmence lépett be egy virággal teli vázával.

– Mondtam a nővéreknek, hogy jobban figyeljenek, egy vázába igazán ők is tehetnek vizet – a tekintete az arcomra esett. – Mit történt?

– Mami magához tért, és beszélt.

– Beszélt? – Clem hitetlenkedve nézett a némán fekvő nagyanyánkra, aztán felém fordult: – És mit mondott?

– Valami olyasmit, hogy könyv meg plusz.

Clem a homlokát ráncolta.

– Lehet, hogy álmodott. Hívom a nővért, hogy nézzen rá. – Azzal megint kilépett az ajtón.

A nővér hosszas unszolás után végül hajlandó volt szólni az orvosnak, aki meglepően fiatal volt, és a környezethez cseppet sem illő, rikító sárga tornacipőt viselt. Beszámoltunk neki Mami zavarodottságáról. Megvizsgálta, felhúzta a szemhéját, és egy kis lámpával a szemébe világított. Ezután felénk fordult:

– Nos, bizonyára tudják már, hogy madame Mariaux-nak a baleset következtében agyrázkódása lett – kezdett bele enyhe orrhangon, majd végigsimított ritkás bajuszán. – A zavartság és az apátia tipikus szimptóma. A nagyanyjuk gyenge és kimerült. Ráadásul fájdalomcsillapítót is kapott, ami szintén zavarodottságot okozhat. Nem tudjuk teljes bizonyossággal, meddig tart ez az állapot. – Az orvos ide-oda járatta a tekintetét köztünk és a nagyanyám között. – A törések jobban aggasztanak; van belőlük jó pár. A bal lába több helyen is eltört, két bordája megrepedt, a csípőjét még vizsgáljuk. Gondolom, már kezelték csípőízület-kopás miatt. Az esés következtében megzúzódott a medencéje, ami csak fokozza a fájdalmát. Az efféle sérüléseknek tulajdonképpen maguktól kellene meggyógyulniuk. Mivel azonban madame… – egy pillantást vetett a beteglapra – madame Mariaux a maga hetvennyolc évével már nem számít fiatalnak, nem tudom pontosan megjósolni, meddig tart a gyógyulási folyamat. Állandó megfigyelés alatt kell tartanunk. – Ezzel befejezte a beszámolóját, és még egyszer végigsimított a bajuszkáján, Clemre pillantott, és mivel nem érkezett több kérdés, kevésbé hivatalos hangon hozzáfűzte: – Menjenek haza, pihenjék ki az ijedtséget! Ha változna az állapota, azonnal értesítjük önöket.

Megköszöntük a tájékoztatást, és egy darabig még Mami ágyánál ácsorogtunk, aztán úgy döntöttünk, hazamegyünk. Éppen mondani akartam valamit, amikor Clem a mobiljára pillantva halkan szitkozódni kezdett.

– Bocsáss meg, Pepe, sietnem kell! A kolléganőm most írt, hogy elszabadult a pokol a könyvesboltban. A megrendelőprogrammal van a gond, biztos, hogy egész este dolgoznom kell rajta. Gyorsan kiteszlek, jó? – Útközben telefonon próbálta megoldani a legégetőbb problémákat, mialatt az én gondolataim makacsul Mami körül forogtak. Amikor odaértünk a Kis Boszorkány elé, lenémította a telefont.

– Ne haragudj, Pepe, hogy rohannom kell! Mindenképpen hallani akarom, mi történt Berlinben.

– Semmi baj, kerítünk rá időt. Most úgyis itt leszek egy darabig.

– Rendben, akkor holnap találkozunk, hugica. Jelentkezem, ha van valami újság – mondta, és már ott sem volt.

A ház sötéten és némán fogadott. Nem égett a lámpa a konyhában, és a szalon is homályba burkolózott. A vendégek biztosan visszavonultak a szobájukba. A konyhába mentem, és feltöltöttem Fuhur tálkáját. Pillanatnyilag ugyan nyomát sem láttam a kandúrnak, de tudtam, hogy hamarosan beóvakodik a macskaajtón, és keresni fogja a tápját. Kivettem a kenyérkosárból egy croissant-t, amelyet a vendégek hagytak meg a reggeliből. Letelepedtem a nappaliban a fűtetlen kandalló elé, és a croissant-t majszolva hallgattam a ház neszeit, a gerendák recsegését és a szelet, amely szelíden lengedezett odakint, megnyugtató zúgást keltve a levendulamezőkben. Ismét Mamira gondoltam, és arra, milyen nagy galibát okozott ez a baleset. Még mindig nem értettem, hogyan történhetett. Miért volt fent a padláson, és mi történt odafent, ami miatt kizuhant az ablakból? Egyszerűen nem tudtam elképzelni. Talán meg akarta pucolni vagy javítani az ablakot, és közben megcsúszott? Ha így történt volna, akkor megtaláljuk a tisztítószereket vagy a szerszámokat. Vajon mi másért mehetett fel oda? Felrémlett bennem gyermekkorom életerős Mamija, aztán újra megjelent előttem az a sápadt, öreg nő, akit ma a kórházban láttam. Megráztam a fejem. Egyik pillanatról a másikra megváltozhat az élet, hamar meginoghat az ember, és milyen hirtelen elveszíthet mindent! Megrémültem. Mi lesz, ha Mami nem épül fel? Ezt végig sem mertem gondolni. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerülni fog neki, ahogy eddig is minden sikerült. Muszáj hinnem benne, és teljes erőmmel támogatnom kell.

Jó darabig ültem ott mozdulatlanul, aztán nehézkesen feltápászkodtam. Erőtlenül botorkáltam ki a folyosóra, majd kinyitottam a kicsi raktár ajtaját, amit irodának használtunk. Itt volt a fali kulcstartó. Megnéztem, melyik szobában vannak vendégek, aztán leakasztottam a legkisebb, felső emeleti szoba kulcsát. Előhúztam a bőröndömet a szalon ajtaja mögül, és a vállamra akasztottam a kézitáskámat. Fokról fokra vonszoltam fel magam a lépcsőn. Felkapcsoltam a szobában a lámpát, és körülnéztem. Minden tisztának tűnt, a fal melletti ágy frissen volt vetve. Nem tudtam, hogy a nővérem volt-e, vagy Mami készítette már elő az ágyakat a nyári vendégeknek – mindenesetre mindkettejüknek hálás voltam. A szemközti, résre nyitott ablakon behallatszott a tücskök ciripelése és a levendulamezők zúgása. Az egész helyiséget belengte a levendula édes illata. Az ágy elé toltam a bőröndömet. A kézitáskámat letettem az ablak előtti fehér, lakkozott íróasztalra, aztán elővettem a telefonomat, hogy beállítsam másnapra az ébresztőt. Lefeküdtem, habár erős kétségeim voltak, hogy tudok-e majd aludni. Tartottam tőle, hogy a félelmeim nem hagynak nyugton, de kényszerítettem magam, hogy betartsam a napi rutint: este az ember lefekszik, becsukja a szemét, reggel pedig felkel, hogy tegye a dolgát. Az én dolgom pedig most az, hogy támogassam Mamit.