Parti Nagy Lajos: Hősöm tere (részlet)
A Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást. A hangzavarból is kihallani elragadtatott sikoltozásukat, szépen látszik az ablakomból, ahogy fluoreszkálva eltűnnek a kivilágított, hasas felhők között, majd fél perc, egy perc múlva visszazuhannak, gyorsabban, lassabban, attól függően, hogy kinyílt‑e az angyali ejtőernyőjük.
Most ért véget az áramszünet, kapkodva írok, aki ezt a küldeményt kinyitja, érteni fogja, miért.
Este nyolc óra múlt, vészesen fogy az időm, holnap alighanem meglátogat bizonyos személy, hogy magával vigyen, és kitömessen, netán megnyúzasson mint volt embertársát, sőt szövetségesét, ki fölött átlépett a faj szava. Reggelig tehát össze kell rendeznem s e‑mailen el kell küldenem ezt az elvetélt iratcsomót, ha ugyan iratnak, pláne csomónak nevezhetek egy olyasmi dolgot, ami kézbe, ahogy mondani szokták, legföljebb a töltött winchesterrel együtt fogható.
Noha nagyon is tisztában vagyok helyzetemmel, azt helyesen megítélni egyelőre nem tudom. Annyi biztos, hogy bármeddig és bármire jutok ezen az éjszakán, az eredményt reggel háromnegyed nyolc órakor elektronikus úton elpostázom.
Ezt teszem akkor is, ha – az aggasztó jelek ellenére – csupán csak megbolondultam, vagyis az említett személy egyedül a meghasadt képzeletemben létezik, hisz ez esetben levelezése is kizárólag az enyém, és státusa szerint írói fikciónak tekintendő. Ha így volna is, azt hiszem, érthető, sőt talán megbocsátható, hogy levélváltásunkat a holnapi procedúrának nem szívesen tenném ki, s hogy igen sajnálnám, ha óvatlanságom következtében nyomtalanul elveszne, sajnálni a bolond is képes.
És elküldöm alábbiakat akkor is, ha nem bolondultam meg, vagyis az illető, fenyegetését beváltva, reggel nyolcra értem jön, hisz abban az esetben, hogy úgy mondjam, fizikai létezése esetén jó okom van feltételezni, hogy e rá nézve súlyosan kompromittáló leveleket, bár meg talán nem semmisíti, de erősen manipulálni fogja. S ezt, ha másért nem is, a jó hírnevem érdekében szeretném megakadályozni.
Így vagy úgy, jobb, ha ezt az eredeti változatot, az én változatomat kijuttatom ebből az istenverte lakásból, ebből a gépből, iszkoljon innét drótpostával, s maradjon meg odakint vagy odatúl, még nem tudom, mi a helyes kifejezés.
Hogy ezt követően, a rendelkezésemre álló néhány percben mit cselekszem, azt ráérek reggel eldönteni. Miután elküldtem, nagy kedvem lenne kitörölni az egész gyászos gyűjteményt, mindent az utolsó rohadt karakterig: mardossa csak élethossziglan az illetőt – akár van, akár nincs – egyfélől a kétség, hogy vajon mégis, minden óvatosság és manipuláció ellenére nem kerül‑e elő valahol valakitől egy „eredeti példány”; másfelől hadd kínlódjon épp e rettegett példány iránti csillapíthatatlan vágyával, melyet feneketlen hiúsága s önszeretete táplál.
E vergődése nem lesz ok nélküli, hiszen mindig van egy másolat, egy eredetivé rongyosodott példány, melyet rettegni, ugyanakkor visszavágyni soha meg nem szűnünk, még ha ennek egyre kevesebb is a köze büntetéshez és feloldozáshoz.
A jövőre nézve tehát: ha Ön, kedves olvasóm, jelen sorokat, például ezt a mondatot, valamint az illető személyre vonatkozó későbbi észrevételeimet megtalálja a nevem alatt, akkor az a könyv megegyezik ezzel az iratcsomóval, amit ma éjjel összeszerkesztendő vagyok. Ha pedig nem – nos, itt abba is hagyhatom, hisz ha Ön nem ezt olvassa, akkor nem olvassa ezt, amiről ennélfogva nem is tudhatja, hogy volt vagy lehetett volna.
E ponton akár azt is hiheti, hogy körülményeskedem, sőt nem az érdeklődését, hanem mindjárt az együttérzését akarom felkelteni. Ne higgye! A fönt vázolt eshetőség nagyon is valós, hogy úgy mondjam, életszerű, s bár ez kétségbe ejthet és porig sújthat, a továbbiakban nem törődhetek vele. Roppant kevés az időm, egyetlen megkezdett éjszaka, mély és formátlan batyu, melyet szűk tizenkét óra alatt kell megtöltenem és kiürítenem.
