Habsburg Mária 17 évesen kidolgozott gazdasági reformjai 200 évvel megelőzték korukat – interjú Miklya Luzsányi Mónikával

Mohács özvegye című regényed májusban jelenik meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A regényben a tragikusan fiatalon elhunyt II. Lajos feleségének portréját rajzolod meg. A történet feleleveníti sírig tartó szerelmének történetét, valamint felteszi a kérdést, hogyan jutott a magyar királyság Mohácsig. Honnan jött ez a témaválasztás?

2017-ben, a Reformáció 500. évfordulójára a Nemzeti Múzeumban rendeztek egy nagy kiállítást Ige-Idők címmel. Engem kértek fel az egyik interaktív installáció forgatókönyvének megírására, amelyben a reformáció korabeli erdélyi fejedelmek beszélgettek egymással. A fiktív „csetbeszélgetések” nemcsak a reformáció vagy a vallásgyakorlás kérdéseit érintették, hanem a törökkel való viszonytól kezdve a nők helyeztén keresztül az öltözködésig, táncig sok mindent. Mindig is szerettem ezt a korszakot, de akkor sok ezer oldalnyi korabeli szöveget, illetve kortörténeti tanulmányt kellett elolvasnom. Ekkor szembesültem vele, hogy II. Lajos nem pont az a szerencsétlen kissrác volt, akinek a történelemkönyvekből ismerjük, és ekkor ismertem meg Habsburg Máriát is, akinek a sorsa egyszerűen lenyűgözött. Először azonban nem Habsburg Máriáról, hanem Török Bálint feleségéről, Pemfflinger Katáról, Mária első udvarhölgyéről írtam meg Az ecsedi boszorkány című könyvemet, ami valójában egy családregény.

A korszakba egyre jobban belemerülve döbbentem bele, hogy mi Mohácsot sorstragédiaként éljük meg, pedig nem az volt. A magyar oligarchák, arisztokraták, de még a középnemesi réteg is mereven ellenállt azoknak a törekvéseknek, amelyekkel meg lehetett volna menteni az országot, de még a logikus és kézenfekvő katonai kiadásokat is megtagadta a királytól. A gazdasági és politikai reformok, amelyekkel valóban fel lehetett volna virágoztatni Magyarországot, és ezzel együtt anyagi alapot lehetett volna teremteni a török elleni háborúra, Mária nevéhez köthetőek. Később ezeket a reformokat bevezetve vált Mária kormányzása alatt a „Tizenhét tartomány” Németalfölddé, és egyben a világkereskedelem központjává. Magyarországon azonban az oligarchák kezében volt a hatalom, akik inkább feláldozták Mohácson a királyt, a főnemesség és főpapság királypárti részét, valamint közel 20 ezer katonát, mintsem hogy egy „brüsszeli latornő” (ahogyan nevezték a királynét) rákényszerítse őket arra, hogy visszaszolgáltassák, amit jogtalanul eloroztak a koronától, ennek folyományaként lényegében megtagadták a király – és egyben az ország – irányában vállalt hadi kötelezettségeiket is.

Az elmúlt években egyre nagyobb figyelem irányul a történelem férfi uralkodói mellett a meghatározó női alakokra is. A regényed középpontjában is egy meghatározó nő, Habsburg Mária áll, aki nem csupán művelt, tájékozott asszony volt, hanem nagyformátumú politikus is. Miért volt fontos számodra, hogy egy izgalmas női alakot fess meg a regényben?

Nagyjából a 20. századig a történelmet a férfiak írták, jobbára önmagukról. Ritkán esik szó arról, hogy a nagy történelmi karakterek mögött kik álltak, kik segítették vagy éppen határozták meg a döntéseiket. Olyannyira feledésbe merültek ezek a személyek, hogy én például semmit sem tudtam Habsburg Máriáról, amíg a kutatásaimat el nem kezdtem. Szerintem még a történelem iránt érdeklődők többsége is így van ezzel. Pedig valóban nagyformátumú politikus volt, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy bár 17 évesen(!) lett magyar királyné, mégis olyan határozott és tudományosan megalapozott reformtervekkel érkezett hazánkba, amelyekkel valóban ki lehetett volna húzni az országot a csávából. Egy dologra nem volt felkészülve: a magyar viszonyokra. Ebbe is bukott bele, és ebből a bukásból valójában csak a reformkorban tudott felállni az ország. Pedig véleményem szerint, ha elfogadják Mária terveit, a németalföldihez hasonló gazdasági fellendülés indult volna el hazánkban is, a török uralom helyett.

A kiadó gondozásában korábban megjelent regényed, Az ecsedi boszorkány szintén történelmi vizeken kalandozott, akárcsak a Mohács özvegye. Noha a regények fikció és valóság határán mozognak, bizonyára nem kevés kutatómunkával jár egy-egy mű megírása. Milyen forrásokból építkezel?

A történelmi regényeim forrásalapúak. Szinte minden bekezdést le tudok forrásolni. Szeretem az eredeti, korabeli forrásokat használni, hiszen így nemcsak az eseményt ismerem meg, hanem az ahhoz kapcsolódó emberi reakciók is igen sokszor átjönnek. Ez sokat segít a karakterépítésben.

Az ecsedi boszorkánynál például két olyan forrás volt, ami a meglepetés erejével hatott, és nagyon meghatározta a regény karaktereinek felépítést. Az egyik Török Bálint okmánytára, amelyben magánlevelek is fellehetők. Ezeken a leveleken keresztül elképesztő mély rétegeit láthattam meg Török Bálint személyiségének. Sokan megdöbbennek Az ecsedi boszorkányt olvasva, hogy „tényleg ilyen volt Török Bálint?”. Tényleg, legalábbis a levelei alapján ilyen ember képe rajzolódott ki előttem. Másik forrásom az erdélyi boszorkányperek jegyzőkövei voltak, amelyeken keresztül a népi hiedelemvilágon túl a népnyelvbe, illetve a korabeli jogi viszonyokba nyertem bepillantást.

Egyébként azt szoktam mondani, hogy nem tudunk „valódi” történelmi regényeket írni, egyszerűen azért, mert nem voltunk jelen az eseményeknél, csak tükrözni vagyunk képesek, hiszen ahány forrás, annyi szemlélet. Éppen erre épül a Mohács özvegye alapszerkezete: Mária haláláig nem tudja meg pontosan (mint ahogyan mi sem tudjuk), hogy mi történt Mohácsnál, hogyan halt meg a férje. Pedig voltak hűséges(nek vélt) emberei a csatában, és felkutatott mindent és mindenkit, akinek információja lehetett, mégis csak töredékeket, interpretációkat ismerhetett meg, és abból építette fel a saját verzióját. Pontosabban az én verziómat.

Ez a fajta kutatómunka hozza azt is, hogy a szereplőimről, az eseményekről nem a becsontosodott képet hozom, hanem egy történetileg megalapozott, új verzióval állok elő. Az ecsedinél visszatérő kérdés volt az olvasók részéről, hogy tényleg így történtek-e a dolgok, és mire alapoztam mindazt, amit leírtam. Már az ecsedi végén is közlök egy hat oldalas forrásjegyzéket, de úgy tűnt számomra, hogy ez a művelt olvasóközönségnek kevés. Ezért a Mohács özvegyénél megpróbáltuk azt, hogy lábjegyetekkel láttuk el nemcsak a régies szavakat és kifejezéseket, hanem a „meredeknek” tűnő állításokat is. Például II. Lajos döbbenetes koraszüléséről vagy a korai szexuális éréséről szóló forrásokra már a lábjegyzetben is utalok, a források pedig a bibliográfiában megtalálhatóak.

A regény az Athenaeum Kiadó kortárs történelmi regényeket felvonultató Időutazó sorozatának része. Szerinted miért ennyire népszerű műfaj a történelmi regény? Te miért kedveled ezt a műfajt?

Az ember szeret világokat felépíteni a fejében. A múltunkat újraépíteni pedig rettenetesen izgalmas, kihívásokkal teli feladat. Ráadásul az is hamar kiderül, hogy az évszázadok során a díszletek ugyan megváltozhattak, az ember alapkaraktere nem: ugyanolyan, egyszerre esendő és szerethető ma is, mint a régi korokban.

Én személyesen gyerekkoromtól kezdve imádom a történelmet. Az első regény, amit hatévesen elolvastam, az Egri csillagok volt, azután jöttek sorban a történelmi ifjúsági regények. A békéscsabai gyerekkönyvtárban megszokták, hogy ilyen fura gyerek vagyok, hiszen a nyári szüneteim nagy részét ott töltöttem a galérián hasalva és olvasva. Fölösleges volt kikölcsönözni a könyvet, mert jobbára egy ültő helyemben elolvastam bármit. De azon még a csabai könyvtárosok is erősen meglepődtek, amikor 10 évesen Ehnatonról kértem könyvet, hiszen a korombeli gyerekek azt sem tudták, hogy létezett. Nem is volt az életkoromnak megfelelő regény, így végül ideadták Hegedüs Géza Az írnok és a fáraóját, amit szokásomhoz híven ott helyben, egy nap alatt felfaltam. Ehnaton azóta is nagy szerelmem, mindenképpen szeretnék könyvet írni róla.

A közoktatásban gyakran távoli, megfoghatatlan alakokként találkozunk egy-egy történelmi személyiséggel, holott ők is ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi magunk, csak más időszakokban éltek. Tudnál említeni néhány olyan példát Habsburg Mária életéből, amely szerinted napjainkban is inspiráló, vagy akár követendő lehet?

Elsősorban a nyitottsága és az érdeklődése minden iránt.

„Mindent tudni akarok” – ezt a mondatot Brandenburgi Albertnek mondja a regényben, a valóságban pedig egy levélben írta le. És tényleg, mindent tudni akart, elképesztő tudásvággyal és problémamegoldó-képességgel rendelkezett. Mária gyakorlatilag még kamasz volt, amikor Magyarországra került, és egy ország vezetése hárult rá. Nagyon tudatosan, szó szerint tudományos alapossággal készült a királynői feladatokra. Lajost tíz éves kora óta ismerte, rendszeresen leveleztek, és mint ahogy a kamaszok szoktak, sokat álmodoztak együtt a közös uralkodásukról. Kettejük közül Mária volt a határozottabb, aki képes volt 17 évesen egy olyan gazdasági reformsort kidolgozni, amely kétszáz évvel megelőzte a korát. Példaértékű az is, ahogyan szembe mert szállni az oligarchákkal a királyi és a nemzeti vagyon védelmében. Hogy nem sikerült ezt véghezvinnie, világosan rámutat Magyarország akkori állapotaira. A nyitottságát mutatja az is, hogy bár buzgó római katolikus volt, levelezett Lutherrel, és az udvarában újhitű (protestáns) prédikátort is tartott. Ez megint csak megbotránkozást váltott ki sokakból, mint ahogyan az is, hogy „férfimódra” lovagolt, és a feljegyzések szerint idős korában is képes volt akár egy teljes napig is nyeregben lenni, ha vadat űzött az erdőn.

Mária elképesztően kemény nő volt, akit nem tudtak megtörni a politikai ellenfelei. Ám egyben szerelmes asszony is, aki haláláig gyászolta a férjét, akit huszonegy éves korában veszített el.