Álomból valóság – interjú Chris Carterrel

„Soha életemben nem terveztem, hogy könyvet írjak. Ahogy soha életemben nem gondoltam volna, hogy írói karriert futhatok be.” Mégis, mi volt az a pont, ahol Chris Carter – olvasók millióinak legnagyobb örömére – úgy döntött, hogy megalkotja az azóta tizenhárom részesre duzzadt Robert Hunter-krimisorozatot? A szerzővel a Könyvfesztiválon való részvétele apropóján írásról, tervekről és egy kicsit Budapestről beszélgettünk.

Emlékszik, hogy melyik volt az első krimi, amit elolvasott?

Igen, ez még Brazíliában volt, tizenegy-tizenkét éves lehettem. Egy O Gênio do Crime című portugál krimi volt az, amelynek a címe nyers fordításban annyit tesz: A bűnöző zseni. Imádtam!

A sokféle munka, a zenészi és a kriminálpszichológusi karrier mellett hogyan jött az írás ötlete?

Soha életemben nem terveztem, hogy könyvet írjak. Ahogy soha életemben nem gondoltam volna, hogy írói karriert futhatok be. Gyerekként sem igazán voltam valami kreatív, nagyon keveset olvastam.

Valamint a legtöbb általam ismert íróval ellentétben én sohasem töltöttem időt azzal, hogy történeteket szőjek, vagy karaktereket találjak ki, akikről egy nap majd írni szeretnék. Az írásban való elmélyülésem igazából egy 2007-es álmomhoz köthető. Évek óta álmatlanságban szenvedek.

Nem az elalvással van gondom – általában elég gyorsan elalszom –, hanem a gyakori felébredéssel. Egy óra alvás után azonban – vagy ha szerencsém van, kettő óra után – már fel is ébredek. Ez így folytatódik egészen reggelig: háromnegyed óra alvás, tíz perc ébrenlét. Nagyon ritkán mégis előfordul, hogy sikerül négy-öt órán át aludnom, és az egyik ilyen ritka, megszakítás nélküli éjszaka alkalmával volt egy meglehetősen bizarr álmom. Azért nevezem bizarrnak, mert ez az álom úgy játszódott le a fejemben, mint egy hihető történet – eleje, közepe és vége is volt.

Az álmaim általában csak értelmetlen, őrült képek összevisszaságából állnak, de azon az éjszakán valamiért egy teljes történetet álmodtam.

Ha figyelembe vesszük, hogy krimiíró vagyok, akkor most jön az első számú furcsa részlet – a történet, amelyről azon az éjszakán álmodtam, nem krimi volt, sőt, nagyon távol állt tőle. A második furcsa részlet az volt, hogy reggel az egészet fel tudtam idézni… az egész álmot – ez ritkán fordul elő velem. Általában csak arra emlékszem, hogy megint volt egy őrült álmom. Ennyi. Semmi másra. Az a tény, hogy reggel teljes egészében fel tudtam idézni az álmomat, elgondolkodtatott, ezért, mint egy teljesen közönséges beszédtémát, megemlítettem az akkori barátnőmnek, ő pedig megkért, hogy meséljem el neki az álmomban szereplő tör­énetet. Körülbelül tíz perc alatt érhett tem a történet végére, ami – és talán ezt nevezném a harmadik furcsaságnak – nem untatta, sőt ellenkezőleg, tetszett neki. Mostanra már nem vagyok benne biztos, hogy viccelt-e, vagy sem, de rám nézett, és azt mondta: „Tudod, mit, Chris?

Ezt a történetet meg kellene írnod. Nagyon jó, különösen a csavar a végén.” Másnap reggel – minden furcsa részlet ellenére – megtartottam a neki tett ígéretemet, és megírtam az álmomban látott bizarr történet első fejezetét. Amikor a végére értem, azt gondoltam magamban: „Ez tiszta őrület! Soha életemben nem gondoltam arra, hogy könyvet vagy akár csak egy novellát is írjak. De ha már időt és energiát fektetek egy ilyen dologba, a bűnözői viselkedésbe, a pszichológiai hátterem miatt valószínűleg sokkal érdekesebb cselekményt tudnék kitalálni egy pszichológiai thrillerhez, mint bármely más műfajhoz.” Immár éber elmével úgy döntöttem, ahelyett hogy a történet második fejezetével folytatnám az írást, megírom az első fejezetét egy kriminek vagy egy regénynek. Az álombeli történettel ellentétben ezúttal nem volt a fejemben semmilyen bűnügyi cselekmény. Egyszerűen csak írtam valamit, amiről azt feltételeztem, hogy jó nyitó­ejezet lehet egy krimif hez. Másnap odaadtam mind a két fejezetet a barátnőmnek, és megkértem, mondja el az őszinte véleményét. „Nem nagyon szeretem a detektívtörténeteket – mondta, mi­ tán elolvasta mindkét fejezetet. – De el u kell ismernem, hogy a krimi első fejezete sokkal izgalmasabb, mint a másik.” A döntés ott és akkor megszületett. Krimi lett belőle. Akkoriban teljes munkaidőben dolgoztam egy szoftvercégnél, így csak esténként és néha – nem mindig – hétvégenként tudtam írni. Több hónapig úgy írtam, hogy nem volt a teljes cselekmény a fejemben. Minél többet írtam, annál több ötletem támadt. Az egyik fejezet a másikhoz vezetett, az pedig a következőhöz és így tovább. Tíz hónappal később befejeztem A keresztes gyilkos című regényt.

A Robert Hunter-sorozat történeteihez minden bizonnyal hozzájárult a kriminálpszichológusként szerzett tapasztalata. De hogyan kelt életre Robert Hunter karaktere? És a munkája során megismert bűnözőket felhasználta a könyvekben szereplő elkövetők karakterének a megformálásához?

Kapcsolódva a korábbi kérdéshez arról, hogyan lettem író – ami nem egy tervezett karrier volt –, a detektívem, Robert Hunter egyszerűen azért jött létre, mert szükségem volt egy nyomozóra a történethez. Az első könyv karakterének megalkotása során egyáltalán nem volt semmilyen tervem.

A keresztes gyilkos után aztán elkezdtem egy kicsit jobban átgondolni a karaktert, de nem előbb. És ha nem is teljes egészében, de minden történetem a valóság és a fikció keveréke. Elkerülhetetlen, hogy ha megpróbálok egy bűntényre – bármilyen típusú bűntényre – gondolni, ne szökjenek emlékképek a fejembe. Ha már itt tartunk, a gyilkos abban a könyvben, amelyet most fejeztem be – a Hunter-sorozat tizenharmadik kötetében –, egy valódi bűnözőn alapul, valakin, akinek az ügyén még kriminálpszichológusként dolgoztam.

Hogyan végzi a kutatást, amikor egy új történeten kezd dolgozni? Van valamilyen konkrét írói módszere?

Szükség szerint kutatok. Nem igazán tervezem meg előre a történeteimet. Egyszerűen csak elkezdem írni őket, és hagyom, hogy azok formát öltsenek. Miközben ez történik, időnként muszáj bizonyos témákban és kérdésekben jobban elmerülnöm. A kutatásaim nagy részét az interneten keresztül végzem, de az Egyesült Államokból több helyről is kaptam már segítséget, többek közt például hullaházakból, a Los Angeles-i rendőrségtől és néhány tudományos laboratóriumtól. Van egy meghatározott napi rutinom, de azt nem mondanám, hogy lenne írói módszerem.

Tényleg csak leülök és írok.

Melyik kötetet volt a legnehezebb megírni? Illetve van-e kedvenc Robert Hunter-epizódja?

Minden kétséget kizáróan a legnehezebb a Genesist volt megírni (ez a tizenkettedik Robert Hunter-krimi). Életem egy nagyon sötét időszakában írtam, így kétségtelen, hogy a bennem lévő sok fájdalom és sötétség átjárja az egész kötetet. Nem mondanám, hogy bármelyik könyvemet jobban kedvelném a másiknál. Minden kötetből megpróbálom a lehető legjobbat kihozni. Minden részt igyekszem a legjobb tudásom szerint megírni. De két kötet különleges helyet foglal el a szívemben. Az egyik A keresztes gyilkos, mert az volt a legelső kötet, azzal kezdődött az írói karrierem.

A másik számomra kedves kötet a Genesis, az előbb említett okokból.

Gondolt már arra, hogy más műfajban is alkosson, esetleg egy új sorozatba kezdjen?

Igen, természetesen.

Valójában nagy az esélye annak, hogy a következő könyvem – amelyet azután kezdek el írni, hogy a tizenharmadik Robert Hunter-kötet szerkesztése befejeződött – egy önálló történet lesz. Még csak nem is bűnügyi regényt tervezek. Akár hiszik, akár nem, de lehet, hogy egy őrült romantikus történet lesz majd.

Ismeri Budapestet, járt már itt? Mi az, amit feltétlenül szeretne megnézni a városban?

Nem mondanám, hogy ismerem a várost, de sokszor jártam már ott. A volt párom egyik kedvenc városa volt. A budapesti romkocsmák mindig csodálatosak. Ha ott leszek, biztosan meglátogatok egyet.