Krusovszky Dénes: Levelek nélkül (részlet)
Amilyen lassan fogták fel eleinte az emberek, hogy valami szokatlan dolog történik körülöttük, a következő hetekben olyan gyorsan kezdtek lábra kapni a legvadabb elméletek arról, hogy mi ez az egész. Nyugtalanság és félelem vett erőt a városon, volt, aki úgy döntött, inkább bezárkózik, amíg ki nem derül, mi folyik itt pontosan, de olyanok is szép számmal akadtak, akik úgy tettek, mintha semmi sem történne, vagy legalábbis mintha az, ami eltagadhatatlanul történik, szóra sem lenne érdemes. Az öregebbek emlékezni véltek egy hasonló esetre még az előző század közepéről, bár ennek írásos nyomát senki sem találta, és ők maguk sem voltak képesek felidézni, hogy pontosan mi is volt az, és hogyan ért véget. A városi intézményvezetőket sorban felhívta a polgármester, és mindenkit biztosított róla, hogy kézben tartják a helyzetet, ám arról, hogy ez pontosan mit jelent, nem árult el részleteket, ellenben azt kérte, hogy őrizzek meg a hidegvérüket, és folytassák a munkát, amennyire lehet, zavartalanul.
Koroknai biciklivel indult reggel az iskola felé, előredőlve tekert, a tarkóján érezte a korai napsütés kellemesen bizsergető erejét. Az elmúlt hetek esős, szeles időjárását egy csapásra valami átható, fényes mozdulatlanság váltotta fel. A felhőtlen ég, mint egy halványkékre festett, frissen vasalt vászon, magabiztosan feszült a város fölé, a levegő azonban savanykás bűztől volt súlyos.
Nem úgy, mint a régi időkben, amikor a libatelepek fosszagát sodorta be a főtér felé a szerencsétlen irányból fújó szél. Nem, ez a bűz a mozdulatlan levegőben terjedt, a talajszint felől emelkedett komótosan, elviselhetően, ugyanakkor félreérthetetlenül. Miközben a pedált taposta, Koroknai arra lett figyelmes, hogy a szokásos reggeli nyüzsgést bágyadtabb, téveteg dülöngélés váltotta fel. Az utcán elszórtan kisebb csoportok verődtek össze és vagy élénken gesztikulálva vitatkoztak, vagy szótlanul, hátravetett fejjel meredtek maguk elé. Máskor mindenki céltudatosan járta a saját útját ebben az időben, legfeljebb egy-egy köszönésre, néhány szavas kapkodó beszélgetésre álltak meg, és azt követően még gyorsabban haladtak tovább. Most céltalan várakozásban ténferegtek az emberek, és mindenki abban reménykedett, hogy majd a másik tud mondani neki valami megnyugtatót, vagy ha azt nem is, akkor lesz ötlete, hogy mihez is kezdjenek, vagy mihez ne.
Amint befordult a régi bútoráruház előtti parkhoz, Koroknai önkéntelenül lefékezte a biciklijét. Az egykori zsinagógaépületből kialakított üzlethelyiség azóta zárva volt, hogy az állami bútorgyár, ami bemutatószalont működtetett odabent, hosszú agónia után végleg kimúlt. Az eltelt másfél évtizedben pedig se azt nem sikerült kitalálni, mihez lehetne kezdeni az egyre kétségbeejtőbb állapotban lévő épülettel, se a minimális állagmegőrzésre nem bírt elegendő keretet félretenni a város, már ha ez bármikor is komolyan eszébe jutott egyáltalán a vezetőinek. A vastag kirakatüveg egyik tábláját egy alkalommal részeg kamaszok megpróbálták téglával bezúzni, de csak fél sikert könyvelhettek el, az ablak nem szakadt át teljesen, ellenben pókhálóformában végigrepedt az egész tábla. A kirakat ezután amolyan szégyellve kedvelt látványossággá vált, a kis park fáinak ugyanis egészen érdekes, kaleidoszkópszerűen változó tükröződését lehetett benne megfigyelni napszaktól függően más és más formában. Most egy néhány főből álló társaság hadonászott a színevesztett üveglap előtt idegesen. A tanár közelebb gurult hozzájuk, amíg hallótávolon belülre nem kerültek, aztán leszállt a biciklijéről, és a többiekét követve ő is felemelte a tekintetét.
A szinte tarkopasz ágak között itt-ott lengedezett néhány elsatnyult, csökevényes levél mutatóban, de ha valaki sokáig nézte, láthatta, hogy ezek is rövid időn belül feladják a küzdelmet, elengedik az anyanövényt, és szomorúan megindulnak a föld felé, ahol sárgásbarna kupacokban már ott vár rájuk az egész élettelen lombozat.
