Adam Kay: Sokkterápia (részlet)
15. fejezet
Anyámmal ebédeltem Londonban. Ez fájni fog című kötetem frissen jött ki a nyomdából, és a Sunday Times bestsellerlistáján is felbukkant. Nem az első helyen, ahogy anyám rögtön megjegyezte, de mégis ott volt. Mindössze hét év telt el azóta, hogy otthagytam a kórházat, és máris sikerült végigennie egy ebédet úgy, hogy nem kérdezte meg, elviszem-e szervizbe a fonendoszkópomat, mielőtt megpályázok egy szakorvosjelölti állást, vagy újságcikkeket mutogatott volna hősként helytálló orvosokról. Jó, nem mutogatott rám, és nem harsogta bele a világba: „Íme, a fiam, az író!”, de megcsillant a szemében valami büszkeség. Néha a legnagyobb elismerés a kimondatlan szó.
Rájöttem, hogy talán nem azért nem beszélünk a televíziós írói munkáimról, mert ez jelképezi megfutamodásomat az orvosi pályáról, hanem mert egyszerűen ez nem az ő világa. Még csak nem is hallott azokról a műsorokról, amelyeknek írtam (igazság szerint az ország kilencvenhét százaléka így van ezzel), és ha meg is nézte volna őket, hát… egyik sem az ő esete. De a könyvek! Sokat olvas. Mármint az én könyvemet még nem olvasta, de azt állította, hogy el fogja.*
Megérkezett a számla, mire azt mondta, most, hogy már híres író vagyok, nyilván állom a cechet. Alig győztem sorolni a kifogásokat, mire kissé erőltetetten nevetett, és elővette a hitelkártyáját. Azt is mondta, boldogan látná a könyvemet egy kirakatban, menjünk, és nézzünk meg párat. Én is boldogan látnám a könyvemet egy kirakatban, gondolhatják. Magyaráztam, hogy kirakatot nem ígérhetek, de egy polcon minden bizonnyal megtaláljuk, úgyhogy besétáltunk egy menő könyvesboltba a közelben.
Valójában két legyet ütöttem egy csapásra: a kiadóm mindig nyüstöl, hogy menjek be boltokba. „Amikor könyvesbolt mellett megy el, ugorjon be! És mutatkozzon is be! Ajánlja fel, hogy dedikálja az üzletben lévő összes példányt! A dedikált könyv kelendő!”
Talán más szerzők lazábbak és gátlástalanabbak nálam, de a puszta gondolattól, hogy bemenjek egy üzletbe, és bemutatkozzam mint a raktáron található vagy épp nem található nagy mű szerzője, hát zabszem lett a seggemben, a pulzusom meg Phil Collins In the Air Tonight dobszólóját verte. Miután bemutatkoztam pár boltban, ahol nem tartottak egyet sem a könyvemből, rájöttem, mi a megoldás.
Önbizalmamnak nem tesz túlságosan jót, ha szerzőként mutatkozom be, sokkal jobb, ha úgy teszek, mintha egy érdeklődő vevő volnék: „Van esetleg egy példányuk az Ez fájni fog című kötetből? Azt hiszem, Adam Kay írta…” Ha árulják a könyvem, akkor egyszerre csak – meglepetés! – közlöm, hogy én vagyok a szerző, mint aki a születésnapi tortából ugrik elő, és felajánlom, hogy dedikálok pár kötetet. Ekkor nyilván elgondolkoznak azon, vajon m iért nem emlékeztem a nevemre.
Bementünk anyámmal a boltba, végignéztem a polcokat. Semmi.
– Biztos elkapkodták – jegyezte meg.
Odamentem a kasszához, és végtelenül kínos párbeszédet folytattam az eladókkal.
– Van esetleg egy példányuk az Ez fájni fog című kötetből? – A pénztárosnő úgy emlékezett, mintha hátul lenne egy, és elment megkeresni. Éppen készültem a szerző személyét leleplezni a pult mögött álló fickónak, amikor kibökte, hogy ő már olvasta a könyvet, és nem volt tőle elragadtatva – nem is érti, hogyan kerülhetett egyáltalán a listára. Olyan erőltetetten próbál vicces lenni, tette még hozzá, 215 de nem sikerül neki.** És a folytonos trágárság, jaj, hát nagyon menő. Mindent elkövet, hogy megutáljuk a főszereplőt, csépelte tovább, de valójában a szerző az igazi seggfej. Röviden, foglalta össze, a rengeteg orvosi memoár között könnyen talál sokkal jobbakat. Paul Kalanithi Elillanó lélekzet című könyvét például. Nem mertem megfordulni, mert nem akartam látni anyám arcát.
A pénztárosnő nemsokára visszatért a könyvemmel, és megkérdezte, megveszem-e. Az kur vaélet, hogy megveszem, valakinek meg kell védeni a könyvem becsületét, még akkor is, ha az utolsó fityingem is rámegy. Kifizettem (készpénzzel, hogy ne lássák a nevemet a bankkártyán), és távoztunk.
Anyám belenézett a szatyorba, mintha egy dobozos kólát keresne egy zsákbamacska csomagban.
– Na, akkor kölcsönadod?
16. fejezet
Tony barátom fia meghalt egy balesetben – elképzelhetetlen szörnyűség. Egyedül ültem a kis templom utolsó sorában, és a padlócsempéket számolgattam, hogy ne kelljen hallanom a gyászszertartás szavait. A kicsi koporsó illesztéseit néztem, hogy ne kelljen a benne fekvő gyerekre és a családjára gondolnom. Testileg jelen voltam a templomban, de semmi több.
Nem maradtam ott a megemlékezésen. Nem voltam rá képes. Azt mondtam magamnak, hogy biztosan egymás közt akarnak lenni, de igazság szerint nem tudtam volna elviselni. Az or osi pálya rengeteg szenvedéssel v megismertetett, de mindig hagyta, hogy rögtön utána lelépjek. Tudtam, hogy távozásom után összetört szívek maradnak, de soha nem kellett szembesülnöm a fájdalommal – mindig volt valami, ami betöltötte az űrt. A szülészetben általában van valami örömteli dolog, egy új élet, amely tiszta lapot nyit. Néha pedig egy újabb szörnyű csapás. De mindig magam mögött tudtam hagyni. Nem úgy, mint Tony.
– Hogy vagy? – kérdeztem, miután kiléptem a templomból. Micsoda gyalázatos otrombaság ilyet kérdezni, mintha lehetne mást válaszolni, mint hogy kimondhatatlanul borzalmasan.
– Próbálok úgy tekinteni rá – felelte –, hogy a legrosszabb dolog, ami megtörténhet velem életemben, megtörtént. Ha sikerül valahogy folytatnom, az élet ennél már csak jobb lehet. – Mi az istent lehet erre felelni? Ügyetlenül megöleltem, ő pedig megköszönte, hogy eljöttem.
Valaki más is odament hozzá, és sokkal kifejezőbben, sokkal kedvesebben beszélt hozzá, pont a megfelelő szavakkal. Hogyan létezik, hogy ez a fickó a kereskedelmi osztályról együttérzőbben beszélt, mint én, akinek valójában ez a szakmája? Elmúlt a tehetségem, vagy soha nem is létezett? Lehetséges, hogy minden rokonnal azt éreztettem, hogy a gyásza csak egy tétel egy táblázatban?
A vonaton hazafelé sokat gondolkoztam a gyászról. Mindig egy nagyon furcsa fajtájával volt dolgom: közölnöm kellett a rossz hírt a családdal, akik kisbabát vártak, de sajnos h iába. Amikor meghal valaki, akit ismerünk, közös emlékeink állnak közöttünk és a szakadék között, közös emlékeink visszfénye továbbra is halványan bevilágítja a sötétséget. Valaki itt volt, együtt voltunk, és az emléke addig marad fenn, amíg élünk és éltetjük. Amikor egy csecsemő halva születik, szinte semmi 218 nincs, ami vigaszt nyújthatna. Nincsenek emlékek. Minden élmény egyoldalú: a remény és az izgalom pillanatai, ahol egyetlen dolog számított: a jövő. A gyász szokásos üres fordulatai és vigasztalásai érvénytelenek; nincs értelme jó életről, teljességében megélt életről beszélni. Nincs élettörténet, amely visszalapozható, az üres oldalakon csak várakozás és remény van, és a történet véget ér, mielőtt elkezdődhetett volna.
A vonat épp Warringtonon haladt át, amikor J. hívott, hogy elújságolja, megszült a húga.
Erős, makkegészséges – valamiért mindig így mondják – kisfia született. Gyorsan továbbadtam a hírt a saját családomnak. Furcsa érzés volt; az univerzum így működik: egy elmegy, egy jön.
– Hogy örülhet a mamája – mondta anyám. Nagyon bele voltam merülve a gondolataimba, ezért megkérdeztem, hogy érti ezt. – Hát, csodás érzés lehet neki – folytatta –, nagymamának lenni nagyon különleges dolog.
Nem éreztem magam érzelmileg felkészültnek erre a párbeszédre, legalábbis most nem.
– Nézd, mama, nem tudom, nekünk miért nem jön össze… már évek óta nem védekezünk.
Ingerülten cöcögött, és letette a telefont.
*A második könyvem, a Mert szülni karácsonykor kell ajánlása így szól: „Szüleimnek.” A következő oldalon így folytatódik: „Igazából nem a szüleimnek, de úgyis csak az első oldalt olvassák el.” Anyám a megjelenés után pár nappal felhívott, hogy megköszönje a kedves ajánlást. Még nem olvasta tovább.
**És a lábjegyzetek sem tesznek hozzá túl sokat.
