A legnagyobb kaland az életben – beszélgetés Grecsó Krisztiánnal
Az önéletrajziság és a személyesség írásaid fontos eleme volt eddig is, a Lányos apában ez még hatványozottabb lesz: nem csak anyag, hanem forma és keret is. Mintha egy folyamatos tükörbe nézés lenne a könyv, amelyben az apa néz vissza az egykori fiúra. Milyen írói és emberi tapasztalat ez a találkozás?
Akár úgy is lehet nézni, hogy az autográf, skandináv prózadivattal tartok, ha nem lenne ott a Lányos apa mögött a teljes életművem. A Mellettem elférsz óta ezt írom, ezt csinálom. A származás, a múlt, a családi erőterek örvényeit kutatom elszántan most is, csak ebben a kötetben az általános múlt idő néha átvált jelen, sőt jövő időbe. Ami nem jelenti azt, hogy szűkebb mezőn néznénk körbe, sőt, a régi módszereim is megmaradtak. A Lányos apa három ciklusából egy a Nők Lapjából ismert sorozat, a másik két ciklus körbeöleli a gyermek/szülő-napló vallomásos részeit, ahogy ez a valóságban is történik. Hiszen a gyerekvállalás nem privát ügy, az egész családot érinti, az anyákból nagyszülő lesz, a testvérekből nagybácsi, megváltoznak a fontossági sorrendek, az erőviszonyok, minden. Ahogy a „féltékeny” öcsém mondta, már nem ő a legkisebb Grecsó.
A lélekkel dolgozol, ahogy az egyik szövegedben írod. A könyv lapjain a régebbi és a mostani énedet is megismerhetjük: miben látod a legnagyobb különbséget a lélek vonatkozásában? Másképp tekintesz a könyvben említett sorssémákra?
Azt az elemi játékot játszom, hogy belenézek a gyerekkorom tükrébe, és ezt a tükröt a lányom tartja elém. Ezt minden szülő megéli, és egyszerre felemelő, félelmetes és bizsergető lehet. Súlyos évtizedek, kiirthatatlan rutinok, ösztönök tánca ez, a lélekmunka többsége tudattalan. Akárhogy is nézem, pszichológiai szempontból is a legnagyobb kaland az életben, apám újra él bennem, mióta apa vagyok, és ki tudja, hogy meddig lehet belenézni ebbe a tükörbe tükröződő tükörbe.
Mintha a jóról, a boldogságról, a teljességről nehezebb lenne írni, vagy talán csak megszoktuk, hogy a rosszról, a hiányról és a fájdalomról olvassunk? Öröm és nevetés esetén mik az elbeszélés nehézségei?
Ezt már a Valami népiben is próbálgattam, bár ott a Boldogságtörténetek ciklus valójában szomorkás, embert próbáló novellaszeletekből áll. Itt viszont valódi örömekre, energiákra csodálkozom rá. Általában is nehezebb a normalitás kerékvágásában maradni. Már a Verában is az volt az egyik legnagyobb kihívás számomra, hogy rendes, szerető családot rajzoljak Vera köré, és ne menjek el a könnyebb útra, a harsány deviancia felé. Itt kicsit más a helyzet, a Lányos apában az volt a legnagyobb kihívás, hogy ne legyek szirupos. Egyébként is érzelgős ember vagyok, könnyen meghatódom, és nyilván ezen a romantikus szűrőn engedem át azt is, amiről írok. Korábban sokkal jobban óvakodtam ettől, mára megbékéltem magammal, írói, magánéleti értelemben is, ez vagyok én.
Hogyan képzeled el azt a pillanatot, amikor Grecsó Hanna olvassa majd ezt a könyvet?
Remélem, sok örömteli pillanata lesz és kevés árulásgesztust él majd át, miközben elolvassa. Logikus, hogy ez a sorozat, éppen az ő privát terei miatt, véges, hogy nem csinálhatok valóságshow-t az életéből, se senkiéből a családban. Amit eddig megírtam, az szerencsére egy nagy közös, emberi alapon áll. Ez neki is jó, védelmezi, eltakarja; és az olvasónak is, mert ráismerhet a saját szülői helyzeteire, amelyek úgy különlegesek és egyediek, hogy csupa ragyogó közhelyből állnak. Az anyaság, apaság paradoxona a legédesebb ellentmondások egyikére, a család szerkezetére hasonlít. A családban is mindenki főszereplő, ahogy minden gyerek a legszebb a világon.
A két legutóbbi könyved novellákból és kisprózákból épült fel; ha jól tudom most megint egy regényben vagy benne. Milyen most nagyepikában utazni?
Alakul valami, néha nagy lendülettel benne vagyok, máskor kidob az anyag. Annyit mondhatok, hogy ha a Valami népi a Pletykaanyu párkönyve volt, azt gondolta újra húsz év múlva, akkor ez a Mellettem elférsz folytatása lesz, azt írja szét és tovább tizenöt év távlatából.
Szegő János
Grecsó Krisztián: Lányos apa
(részlet)
Rohan az idő
Hanna nem ismerte meg a kövér piros labdát. Pedig egészen sokáig volt nálunk kölcsönben, hogy azon nyújtsam viseltes gerincem, csak aztán a gazdája, a szenzációs költő, Kántor Péter visszakérte. Egészen felkavart, ahogy szórakozott vele. Péter nem él már, pedig járt volna neki még jócskán, de elvitte a gyilkos kór, a piros labda meg ott maradt a gyógytornateremben, ahová a költő is járt rehabilitációra, a „tornásznőnél”, ahogy Péter az egyik utolsó nagyversében hívta Zsuzsát. Most, hogy Hannával – bölcsi helyett – együtt botladozunk az életben, a lányom eljött velem gyógytornára is. És miközben én ügyetlenkedtem, ő vagy az öreg vizslával barátkozott, Bétát simogatta, nyaggatta, jutalmazta, vagy Péter különös hagyatékán nyújtózott. Nagyon ügyesen tartotta magát, elképesztő, mennyit javult az egyensúlyérzéke. Nagyobb is már, mint a labda, uralta az eszközt, élvezte a fölényét, hogy milyen ügyes, büszkén pillantott rám, figyelek-e, miket tud.
Tegnap még egy pöttöm, a labda feléig sem érő apróság volt, aki alig bírt az egyensúlyával, és nem csak azért imbolygott, mert a megtaszított gumigolyó visszapattant a faltól, de mert még minden mozdulat vadonatúj volt, semmi sem volt kipróbálva, minden először történt. Mikor múlt ez el? Mikor lett rutinos a járása, hogyan kezdett el futni, ugrálni, szökellni? Hogyan történt mindez? Mi végre szaladtunk el így, hiszen nyáron már hároméves, ősszel óvodába megy, és számonkér, ha nem értem. „Apa, bisztossan élted? Világosz? Hügyelsz?” Nem tudom, miért éppen ebben a pillanatban, Péter labdáján kezdtem el leltározni az életét, láttam magam előtt, ahogy zokog Dévény-terápián, aztán megtanul kúszni, és bevonatozik a falhoz rögzített franciaágy mögé, ahová nem tudunk utána menni, és hogy az istennek sem megy a mászás, pedig már réges-régen ideje lenne, és szinte egy időben jön a járással, hogy milyen óvatos, sőt bátortalan, ha mászni kell, megfontolt csúszdán, mászókán, mennyire ijedten mozdul. Most meg pimaszul kacag a bordásfal tetején, és kikéri magának, ha segíteni akarok.
Banális dolog hadakozni az idővel, értetlenkedni, mit művel, de a lányom látványos fejlődése, a mozdulatok nyelve, meg persze az elmúlás, hogy már nincs kinek visszaadni a piros labdát, úgy felkavart, hogy magamban mégis perlekedni kezdtem vele. Hiszen szinte még fel sem ocsúdtam az első csodálkozásaimból, és mindjárt meg kell értetnem a lányommal, hogy bizonyos szempontból véget ért a gondtalanság, hogy az ovi már kötelező lesz, és persze majd azt is, hogy ez van, ilyen rövid és gyors ez az egész, így pördül majd el a gyerekkora, és mire felfogjuk, hogy jó, már nincs belőle semmi, és jó esetben, ha kegyes az ég, marad apa után egy mosolygós piros labda, amin, ha fáj az ember háta, el lehet nyújtózni, és csak hitetlenkedni, meg keseregni, mikor ment el minden, hogy vágtatnak el ilyen kegyetlen kapkodással az évek.
