Jean-Luc Bannalec: Halál Bretagne-ban (részlet)

Dupin még egyszer be akart menni az étterembe és a bárba, miután aznap reggel hirtelen kiűzték onnan. Még egyszer mindent szemügyre akart venni. Eltávolította a tetthelyet lezáró ragasztószalagokat, kinyitotta az ajtót, majd belülről visszazárta. Minden pontosan úgy volt, ahogy korábban, amikor Pennec holttestét megtalálták, pontosan úgy, ez volt a lényeg, ahogy akkor kinézhetett, amikor a gyilkos a tett elkövetése után távozott a szállodából. Dupin elsétált a bárig, egészen addig a helyig, ahol Pennec feküdt. Letérdelt és ebből a perspektívából is körülnézett. Tényleg rendkívül hátborzongató volt, milyen tökéletesen békésnek és barátságosnak tűnt ez a helyiség.

A durvára vakolt falakat fehérre meszelték. A festmények, reprodukciók és másolatok teljes összevisszaságban lógtak szorosan egymás mellett, egymás hegyén-hátán, egyszerű keretekben, szinte az étterem és a bár teljes falfelületét beborítva. Túlnyomórészt tájképek voltak: a Pont-Aven körüli tájak és a tengerpart, a malmok. Breton parasztasszonyok. Dupinnek reggel fel sem tűnt, mennyi festmény lóg a falakon.

A Central éttermét nem igazán lehetett festőiek nevezni, de ha az ember akarta, mégis vissza tudta képzelni magát az egykorvolt nagyszerű, ragyogó időkbe, még mindig elég támpontot találhatott hozzá. Az ember megsejthetett valamit a régvolt idők bájos kisugárzásából, a szegény halász- és parasztfalu vidékiességének és a Párizsból meg a világ más tájairól érkező művészekkel hirtelen a falura zúduló mondén modernségnek a sajátos elegyéből. Dupinnek eszébe jutott egy fénykép egy Pont-Avenről szóló könyvből, amely Nolwenn irodájában került a kezébe. A mohával benőtt kőhídon egy csoport művészt lehetett látni, a híd alacsony kőkorlátján ülve, mindenki a kamerába nézett, a többség extravagáns ruhát viselt, a háttérben három-négy ház, amelyek a hely szegénységét mutatták, parasztok és halászok, akik fáradságos munkával biztosították a megélhetésüket. A hídtól balra ott volt a Central. Mindenki szerepelt a képen, az egész pont-aveni iskola, Gauguin és az ugyancsak zseniális ifjú barátai, Émile Bernard, Charles Filiger és Henry Moret. Ha Nolwenn sorolni kezdte őket, akkor a lista végtelen hosszúságúra nyúlt, Dupin maga csak egy nagyon kis részüket ismerte. A művészek nyilvánvalóan viccet csináltak abból, hogy a híres, elöl hegyes csőrben végződő breton facipőkbe bújtatott lábukat messzire előrenyújtották, hogy a cipőket jól lehessen látni a fényképen.

Váratlanul kopogtak, mire Dupin összerezzent. A kopogás megismétlődött. Dupin kedvetlenül az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Madame Lajoux állt előtte.

– Bejöhetek egy kicsit, Monsieur le Commissaire? Mademoiselle Kann mondta, hogy itt van.

Dupin összeszedte magát.

– Természetesen, Madame Lajoux. Jöjjön csak be, kérem!

Csősz Róbert fordítása