fbpx
Líra Könyvklub

A. H. Schmachtl: Snöfrid Virágvölgyből – Északfölde teljesen hihetetlen megmentése (részlet)

Első rész: Az út

Első fejezet

amelyben Snöfrid sejti, hogy egy sor kifejezetten izgalmas eseménynek néz elébe. Bár, mint már említettem, sokkal jobban örült volna, ha békén hagyják.

Ott, ahol a folyó két oldalán szelíd dombok fészkeltek a hatalmas hegyóriások árnyékában, ahol a kecskék mellett békésen legeltek a juhok, és látványos vízesések zúdultak a mélybe, ahol tavasszal számtalan gyümölcsfa töltötte meg a levegőt virágzó illatával, ahol télen kellemes csend honolt, és vasárnap reggel a templom harangjai szóltak, ott feküdt Virágvölgy.

A völgy természetesen még mindig létezik. De ne feledjétek, hogy azok az idők, amikor a mi történetünk játszódik, már régen, ó, nagyon régen elmúltak! Ezért van az, hogy ha valaha is eljutnátok Virágvölgybe, nem biztos, hogy olyan sok mindent találnátok azokból a régi időkből.

Akkoriban mindenesetre az emberek még kisebb-nagyobb falvakban éltek, amelyek gyöngysorként húzódtak a völgy alján.

Snöfrid pedig éppen Virágvölgy bejáratánál lakott. Persze nem túl közel az emberekhez. Bár tulajdonképpen nem volt semmi kifogása ellenük. De időnként elég idegesítőek tudtak lenni, és Snöfrid inkább magának való volt. Ez a természetéből fakadt.

Egyébként Snöfrid valójában egy snöfrid. Ezek a lények mindig is olyan hihetetlenül ritkák voltak, hogy aligha találkozott egyik snöfrid a másikkal. És ezért a snöfridek az egyszerűség kedvéért így is nevezték magukat.

A mi Snöfridünk egy kifejezetten kis barlangban éldegélt, egy kifejezetten nagy kő alatt. Ti és én is valószínűleg alig láttunk volna többet egy lyuknál a földben. De ez egy rendkívül hangulatos kis lyuk volt, és az egyetlen otthon, amit Snöfrid el tudott képzelni.

Nyáron kellemesen hűvös volt, télen kellemesen meleg, és amennyire Snöfrid vissza tudott emlékezni, soha nem esett még eső errefelé. Ráadásul egy kis hegyi patak csörgedezett közvetlenül a bejárat mellett. Szigorúan véve csak egy csermely, de Snöfridnek mindig volt friss vize, hogy megfőzze a kásáját.

Egyébként itt meg kell említenem: Snöfrid imádta a zabpelyhet, ezért alig evett mást. Eltekintve egy-egy marék áfonyától néha-néha. Igen, ha igazán érett volt, azt is szerette. De a zabpelyhet egyenesen IMÁDTA. Ez ugyan nem túl lényeges a történetünk szempontjából, de attól még így volt.