Az arcodra fagy a mosoly

Tóth Krisztinát kérdeztük új köteteiről.

Regényedben visszatérő motívum egy kísérleti csimpánzról készített fénykép. Volt-e A majom szemének olyan ősképe, eredetpontja, amely elindított a regényírásban?

Gyerekkoromban volt otthon egy könyvünk, az volt a címe, hogy A tudomány áldozatai. Kísérleti állatokról írtak benne. Mivel azokban az években állatorvos akartam lenni, nagyon megrendítettek ezek a fotók. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy a regény egyik vezérmotívuma egy kísérleti állatot ábrázoló kép. Később elfelejtkeztem erről a könyvről, csak a legutóbbi költözésnél akadt a kezembe. Egy idős barátunknál viszont rácsodálkoztam egy bekeretezett majomportréra. Kiderült, hogy ifjúkora óta viszi mindenhová magával, most a bécsi otthonában van a dolgozószobájában. Egy emberi tekintetű rhesus majom néz ránk a képről. Amikor annak idején szobrász szakra jártam, az egyik vizsgafeladatunk az volt, hogy készítsünk portrét egy hozzánk közel álló személyről. Én egy csimpánz portréját készítettem el, akihez gyakran kijártam az Állatkertbe, és akivel mondhatom, hogy baráti viszonyt ápoltam.

A könyvben egyszerre van egy én-elbeszélő és egy narrátor. Ez a spirálos szerkezet állandó mozgásban tartja az elbeszélést; mást tud az olvasó és mást tudnak a szereplők. Értek meglepetések írás közben? Olyan fordulatok, amiket az elbeszélés logikája, szelleme hoz magával? Vagy végig megvolt a narratíva rajza?

Volt előzetes rajzom a szerkezetről, bár az események lineáris időrendjét munka közben alaposan megbontottam. Az alapvető struktúrát, a vázszerkezetet előre kigondoltam, de nyilván te is tudod, hogy akkor kezd izgalmassá válni a játék, amikor maga a készülő szöveg alakítja át az előzetesen lefektetett szabályokat. Szerettem volna, ha a női főszereplő gondolatait belülről érzékeljük, és az ő szűrőjén át szerzett tapasztalatok ütköznek a narrátor által rögzített eseményekkel. A szex az anorexiás takarítónő és a főhős között például nem volt betervezve, azt a helyzet szülte. Kettesben hagytam a két szereplőt, és hát… ez történt.

A narráció további következménye, hogy a szereplők élettörténete és jelleme fokozatosan lesz egyre teljesebb, akárha egy sötétkamrában hívnád elő a negatívokat. Mintha ez is lenne a regény egyik nagy tétje: mennyire ismerhetjük meg a másikat, mennyire ismerjük magunkat?

Igen, törekedtem rá, hogy apránként ismerjük meg a szereplőket, és arra is, hogy a kezdeti kép fokozatosan alakuljon át. Valójában egyik szereplő sem kínál azonosulási lehetőséget az olvasónak, ami meglehetősen elidegenítő lehet, de ez nem a véletlen műve. Hanem a szerzőé. Idegenek ők ebben a részben általuk teremtett, részben kétségbeesett igyekezettel belakni akart világban, és ha valamivel mégiscsak, akkor ezzel az idegenség-érzéssel azonosulhat a befogadó.

A könyv a – vésztjóslóan – közeli jövőben játszódik, szinte inkább a távoli jelenünkben: polgárháború után kiépült totális állam, szegregátumok, nukleáris katasztrófák. A főváros nincs megnevezve, de helyenként Budapest topográfiája rémlik fel: Gizella út, Hermina út. Íróként milyen a mozgástered, amikor a jövőről írsz? 

Nem szerettem volna beazonosítható helyszínt, mert ez a regény nem Magyarországról, nem egy konkrét helyről akar beszélni, hanem valami általános érvényűt mondani arról, hogy merre tart a világ, hogyan haladunk a szétesés és pusztulás felé. Természesen egy-egy mozaikkocka erejéig felvillannak képek, amelyek Budapestre emlékeztethetnek, de a topográfia már más, és sok apró részlettel igyekeztem eltávolítani az olvasókat a konkrét helyszíntől. Ha ide helyeznénk a könyvet, az nagyon leszűkítené az értelmezési lehetőségeket, márpedig nem ez a cél. A közeli és távoli jövő képei egész Európában hasonlóak. Populizmus, a szegények leszakadása, társadalmi megosztottság, idegengyűlölet, háborús fenyegetettség, morális értékválság, és valami homályos vágyakozás az elveszett rend iránt, amely diktatórikus tendenciáknak enged utat. Mindaz, amit kiegyensúlyozottnak, normálisnak és átláthatónak tartottunk valaha, nosztalgikus távolokba sodródik, és ebben a kapaszkodók nélküli új világban sorra megzavarodnak a szereplők belső iránytűi is, mert a félelem, érdek és a szimpla túlélési ösztön mágnesezi őket.

Fehér farkas, Bálnadal, A majom szeme – közelmúltban megjelent műveidet rokonítja, hogy az animális, a bestiális vagy éppen az antropomorf eleme meghatározó. Itt a csimpánz tekintete számomra egy nietzschei pillantás a létezésre.

Ez utóbbi nagyon pontos, köszönöm neked. Az állati nézőpont mindig a kiszolgáltatottságot és az ártatlanságot jelenti. Az ártatlanságot nem romantikus értelemben emlegetem, az állat a játszmákon kívüli áldozat, aki csak létezni szeretne. Talán meglepődsz, de a könyvben a transzcendentális rendet, a Törvényt az állati ártatlansághoz legközelebb álló figura, az ápolónő képviseli. Természetesen ő is áldozattá válik, de ő önként, és közben mindvégig tudatosan törekszik a minden lényt megillető méltóság megőrzésére. A könyv a méltóságról is beszél: ez engem nagyon foglalkoztat mostanában. A jelenlegi világ, a hely, ahol élünk, élek, dolgozom, nem kedvez a méltóságnak.

Egyidőben jelenik meg a regényeddel Malac és Liba című gyerekkönyv-sorozatod újabb darabja (Nyomozzunk!): mennyire tudsz könnyen átlépni egyik munkádból a másikba?

A gyerekkönyv nekem mindig jutalomjáték, bizonyos értelemben pihenés. Évek óta a regény világában élek, és jól esik átsétálni fejben egy másik szobába. A Nyomozzunk!-ban sok a humor, Hajba László rajzai erre nagyszerűen ráerősítenek. Humor különben a regényben is van, csak aztán az arcodra fagy a mosoly – legalábbis remélem! Aki valaha rakott össze IKEA-bútort, az nyilván velem fog röhögni, és innen szép nyerni. Ebből az IKEA-fotelből elvezetni az olvasót arra a szomorú, vizes síkra, ahol aztán okos fejével biccenthet…

Szegő János
Fotó: Valuska Gábor