fbpx
Líra Könyvklub

Minden könyv egy létrafok

Szabó T. Annával beszélgettünk az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Vagyok című kötetről.

Egy összegyűjtött verseskötet megjelenése magával hozza az újraolvasás lehetőségét. Milyen volt találkozni az eddig megírt verseiddel?

Életem legelső könyve, amit írtam, az még egy kézírásos könyv volt, ennyire nagyon komolyan vettem a versírást. Kamaszkoromban kezdtem beleírni ebbe a nagyalakú zöld füzetbe, aminek címe is volt: Vieraskirja. Ez finnül van és azt jelenti Vendégkönyv. A nagybátyámtól kaptam az ajándékot és a metaforát is: minden, amit írtam, az egy vendégszöveg olyan szempontból, hogy az irodalomnak vagyok a vendége. Nagyon erősen hatottak rám költők, kezdetektől fogva az irodalomban élek és a legnagyobb örömöm az volt végigolvasva a saját munkáimat, hogy lett saját hangom. Minden könyv egy létrafok valahova, és mindig a legnagyobbat próbálja az ember megírni, amire akkor képes. Sokra vágyás vagy mohóság fogott el, mikor olvastam. Nem jó érzés az embernek saját magát olvasni. Jobb szeretek másokat olvasni.

A saját hang megtalálásához mennyire kellett leválnod mások hatásairól?

Volt, akiről nagyon. Nemes Nagy Ágnes valóságos mérgezés volt, mint amikor az ember túl sokat vesz be valamiből, amit nagyon szeret, ettől képtelenné váltam az írásra. Majdnem az egész életművet fejből tudtam. Aztán meg kellett várni, hogy beépüljön és szerves legyen az anyag. De hosszan beszélhetnék Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Babits Mihály, Arany János intenzív hatásairól.

És mi a helyzet azokkal a „vendéglátókkal”, akikkel találkoztál is?

Ilyen téren értek meglepetések is. Például mesterem, Géher István hatása, nem is annyira poétikai, mint inkább személyében vagy témáiban. A másik fontos inspiráció Lator László volt, aki tanított is az Eötvös Collegiumban. Maga a felvételi is emlékezetes volt: egy szonettet kellett írnom. Géher és Lator komolyan vett, ahogyan a szüleim is. Első kötetem írásakor (A madárlépte hó, 1995) nagyon inspirált Tandori Dezső is, ez talán kevésbé látszik.

A Vagyok címet te adtad a kötetnek. Igazi telitalálatnak érzem: egyszerre van benne a személyesség, a közvetlenség, de ugyanakkor a lírádnak az a próteuszi vonása is, hogy nagyon sokszor maszkok vagy szerepek mögé bújsz, figurákat hozol létre, és ez a Vagyok, számomra mind a kettőt jelenti egyszerre, hogy te vagy Szabó T. Anna, és közben pedig az lehetsz, akié a hangod.

Megtisztelő olvasat, erre tudatosan nem is gondoltam, hogy a Vagyokban benne lehet az is, hogy más vagyok, ha akarok. A vagyok-vágyok vetület megfordult a fejemben, amiképpen a vagyok-gagyog-ragyog József Attila-i ríme is visszhangzott, kiegészülve a vagyok-dadog összecsengésével. Nagyapám miatt a nyelvészet különösen fontos az életemben, a gondolkodásomban és a lírámban is: a csend és a hallgatás, a beszéd és a gondolatot soha utol nem érő dadogás dimenziói nagyon izgatnak. Arra, amit kérdeztél, hogy maszkok mögé bújva, más bőrében lehessek, nagyon vágytam, és végül is a prózában találtam meg. Nagyon vágytam más lenni gyerekkoromban, leginkább állatorvos vagy színésznő. Ehhez jött még, hogy minden nyilvános megjelenést póznak éreztem és miután áttelepültünk Erdélyből Szombathelyre hosszú ideig kívülállónak éreztem magam. Ekkoriban a versírásba kapaszkodtam.

Az összegyűjtött kötet végén egy új verseskönyv anyaga is megtalálható, ennek az Eső napja a címe. Mintha expresszionistább korszakod lenne. Töredezett és rímtelen strófák, szaggatottabb gondolatritmusok, atonálisabb nyelv jellemezné a friss verseidet. Kísérletezőbb vagy?

Talán magamhoz képest, de inkább úgy mondanám, hogy másképpen kísérletezek. Korábban inkább a zenei kísérlet volt a lényeg vagy a matematikai struktúrák és a számmisztika játékba hozása. Például a szavakban bujkáló többletjelentés izgatott, a szavak prizmatikus összejátszása, a verszárlatok és verskezdetek belső párbeszéde, a kötetkompozíciók és a sort még folytathatnám. Az általad kérdezett legújabb versek tulajdonképpen jambikus lejtésű prózaversek, időnként megugratott ritmusokkal. Most az lett a fontos, ami tulajdonképpen az elbeszélhetetlen a történésekben, de épp a líra eszközeivel a vers univerzumában. A zeneiséget jól végigjátszottam az előző kötetben, amelynek a címe is épp ezért volt Ár, ott hagytam, hogy áradjon, hogy sodorjon, hogy vigyen a nyelv. Most végre meg tudtam egy kicsit vetni a lábam és elengedni ezeket a zajlásokat és visszapillantani egy rögzített pontról az eddigi mozgásokra.

Szegő János
Fotó: Valuska Gábor