Rakovszky Zsuzsa: A tenger kapui (beleolvasó)

Végre karácsony! Hazafelé tappognak a hóban a gyerekelőadásról Juditkával és a nagyanyjával: már besötétedett, a villanyfényes ablakok horgolt függönyei mögött sok helyen már megtörtént a csoda: a függönyrésben ittott egy sötét fenyőág csúcsa látszik, a rácsíptetett gyertyával, vagy egy hosszú cérnaszálon lógó szaloncukor csomagolásának fehér papírrojtjai. Akkor még az angyalnak is itt kell lennie valahol, dönti el Kisklára, még nem mehetett vissza az égbe. Kitartóan fürkészi az eget a háztetők felett, aztán a templom két tornya között, hát persze, hol másutt, úgy tűnik, meglátja: ott lebeg, fehéren, hosszú haja van, mint Hófehérkének a délutáni mesejátékban, nyilván várja, hogy megnyíljanak a felhők, és visszatérhessen az otthonába.

– A lábad elé nézz! – szól rá Juditka nagyanyja, mert Kisklára kis híján megcsúszott a síkosra taposott havon.

– Angyal! – mondja tétova lelkesedéssel, mert Juditka már tavaly is olyan fölényesen vigyorgott, mikor ő látni vélte az angyalt. És csakugyan: most is gúnyosan felvihog.

– Nincs ott semmiféle angyal, csak egy felhő! – mondja, amikor Kisklára arrafelé mutat, ahol az angyalt látni vélte. – Angyalok különben sincsenek!

Ezen megdöbben: mert az, hogy amit ő angyalnak nézett, csak egy felhő, az még csak rendben van: de hogy angyalok egyáltalán ne léteznének? Egy kép jut eszébe, már nem emlékszik, hol látta, amelyen egy angyal terjeszti óvón a kezét két, ingatag pallón áthaladó kisgyerek, egy kislány és egy kisfiú fölé. A kislánynak copfja van, a fiúnak zöld vadászkalapkája. Gondolkodik, hogy megemlítse-e a képet, végül nem teszi, homályosan érzi, hogy Juditka azt sem fogadná el bizonyítéknak. Ehelyett azt kérdi, harciasan:

– És akkor ki hozza a karácsonyfát? Meg az ajándékokat? Látja, hogy a nagyanyja figyelmeztető pillantást vet Juditkára, de azt nem lehet elhallgattatni.

– Hát az anyukád! Mit gondolsz, miért kell neked minden karácsonykor délután eljönnöd otthonról?

– Valami baj van? – kérdezi otthon az anyja. Ott állnak a karácsonyfa tövében, az utolsó csillagszóró éppen elszórta sercegő, miniatűr csillagait. A fa mellett, a hokedlin ott áll az ajándék: egy babaszoba, valódi kisággyal, asztallal és székekkel, még tükrös szekrény is van benne. Kisklárának, ki tudja, miért, eszébe jut róla, hogy az utóbbi időben többször is rajtaérte az anyját, amint az udvaron valamiről tárgyal a szomszédban lakó asztalossal. – Mintha nem is örülnél neki!

– Deeee… – feleli vonakodva, aztán hirtelen, önmaga számára is váratlanul kivágja: – A Juditka azt mondja, nincs is karácsonyi angyal!

Várja, hogy az anyja egy-két szóval fölényesen megcáfolja ezt a képtelenséget, és ő boldogan, megkönnyebbülten fölnevethessen. De az anyja nem mond semmit, csak elfordítja a fejét.

Szóval igaz.

– És Mikulás sincsen? – nyöszörgi. Az anyja felsóhajt, és bizonytalanul mond valami érthetetlent a szeretetről. Hogy ilyenkor azt ünneplik.

Később maga is furcsállja, de az egészről nem az jutott az eszébe, hogy az anyja becsapta („…én soha nem hazudok neked!…”). Hanem mintha hirtelen a világ lett volna fakóbb és szegényesebb… mintha átköltöztették volna az otthonából a budaörsi Ilonáék szűk és sötét szobakonyhájába.

A húsvéti nyúlról már meg sem meri kérdezni.