NYOLCVAN

„Emlékszel, micsoda jó színész volt?”

Hogy a színházból mi hiányzik? A szaga. A sok hülye, amilyen én is vagyok. Az, hogy nincs kivel kibeszélni, ami bennem van. A színháziakban megbízom, sok olyan gondolatom rejtőzik, amit „civilnek” nem tudok elmondani. Ők ismernek és látnak. Mosolygok, de mindig kemény ember voltam, aki a munkájából él. Eddig legalábbis így volt.

Mindent visszakap az ember, még az életében. Ha gúnyolódtam valakin, most visszajár. Megállok a  tükör előtt… Ha az emberek rám néznek… vajon mi jut eszükbe? Kihúzom magam. Ha akarom, még van tartásom. Természetessé vált, hogy bizonyos dolgokban segítséget kell kapnom. De nem tudom feldolgozni. A feleségem velem van és elképesztő munkát végez, velem van és kibír. De tőle is nehezen fogadom el. Csak azért teszem, mert nem tehetek mást. Ez teljesen új érzés. Soha nem voltam terhére senkinek. Sose kellett azért könyörögnöm, hogy dolgozhassak és mindent elő tudtam teremteni, amit elképzeltem. Ez összeomlott.

Igazából már a hatvanas éveimben foglalkoztatott, hogy meddig maradjak még színpadon. Valahogy el akartam kerülni, hogy önmagam emlékművévé váljak. Nem akartam megérni, hogy kilépek a fénybe és az emberek összesúgnak: „emlékszel, micsoda jó színész volt? Hát nem édes? De jó újra látni.” Nem akartam. Azt gondoltam, hogy akkor megyek el, amikor betöltöm a  hetvenet. Mondtam a  feleségemnek, hogy mi a  tervem. Örült neki. Szép éveket fogunk a Balatonnál tölteni. Én is így gondoltam, mert így akartam gondolni. De ahogy közeledett a végdátum, egyre jobban elbizonytalanodtam. Nem volt kérdés, hogy meg fogom lépni, amit eldöntöttem. Ki fogok szállni. De hogy miképpen teszem? Nem tudtam elképzelni. Nem tudtam, hogyan fogok utoljára meghajolni a közönség előtt? Milyen lesz az utolsó abgang? Hogyan fogom kivonszolni magam az öltözőbe?

2015 májusában jártunk. Elvileg az utolsó évadom. Elvileg. Hiszen olyan jól vagyok! Talán még beleférne egy-két premier. Meghívtak vendégszerepelni és közönségtalálkozóra Gyulára. Bözsivel együtt mentünk le. Szép volt, jó volt, szerettek, mosolyogtak az emberek. És akkor egyszer csak elöntött a vér. Gyorsan be a kocsiba, irány az orvos. Kiderült, hogy van egy rosszindulatú daganatom. Úgy váltak el tőlem: találkozunk egy hónap múlva a műtőben. Ez volt életem első komoly betegsége. Megdolgoztam érte. Összevissza élet, dohányzás, iszogattam is. Májusban diagnózis, júniusban operáltak.

El akartam terelni a  figyelmemet. Hallottam, hogy Bálint András Veszprémben rendezi a My Fair Ladyt. Együtt játszottuk a Radnótiban a Pygmaliont. Veszprém 8 kilométerre van Almáditól, az semmi. Felhívtam. „Andriskám, itt vagyok Veszprémben. Nem haraggal váltunk el. Játszottuk együtt a Shaw-darabot. Nincs kedved Gyula bátyáddal dolgozni?” Azt mondja, jaj de jó! Nagyon örült neki. De bírod majd? „Persze hogy bírom.” Eljátszottam, nagy siker volt. Tájoltunk is vele. Aztán jött A nagymama. Börcsök Enikővel a Kurázsi mama. Utána még eljátszottam a Tartuffe-ben egy karakterszerepet. Ott már előfordult, hogy el akartam kezdeni a szövegem és nem ugrott be. Tudtam, hogy eddig tartott. Az nem fordulhat elő, hogy én a színpadon belesüljek a szövegembe.

Közben újra elkezdtem rádiózni. Vinkó József Szellem a fazékból című gasztrotörténeti műsorának lettem az egyik hangja. Igazából visszasomfordáltam dolgozni. Bözsi is látta, de azt is látta, hogy van kedvem hozzá, a  munka mennyisége pedig nem volt elviselhetetlen.

Aztán újra beütött a  krach. Szemüveget akartam csináltatni, a doktor úr az egyik szemfenéken talált egy kis pöttyöt. Elküldött egy szívspecialistához. Elmentem Balatonfüredre, megnézték, és jött az újabb diagnózis. Éppen infarktus előtti állapotban vagyok. Pedig izomból tekertem a biciklit. Úgy éreztem, kicsattanok. Nem készültem erre, nem volt előjele. Érfestés. Aztán felvágtak. Csövet nyomtak belém. Egészen a szívemig. A kígyó fejét. Belém engedtek valami festéket. Égetett. Újra filmre vettek. Csak a szívemet belülről. Mondták, hogy jön a  műtét. Vagy bypass? Nem, nem, inkább a műtét. Kipiszkálják a szívem környékéről a lerakódásokat. Aláírtam, hogy én vagyok a felelős, és ha úgy alakul, boldogan halok meg. Megvolt a műtét. Végig fent voltam. Hallottam a szívverésem, amikor nem a gép zümmögött. Szürreális volt az egész. Hanyatt feküdtem, mindenütt elektródák. Kiszáradt a torkom.

NYOLCVAN

„Emlékszel, micsoda jó színész volt?”

Hogy a színházból mi hiányzik? A szaga. A sok hülye, amilyen én is vagyok. Az, hogy nincs kivel kibeszélni, ami bennem van. A színháziakban megbízom, sok olyan gondolatom rejtőzik, amit „civilnek” nem tudok elmondani. Ők ismernek és látnak. Mosolygok, de mindig kemény ember voltam, aki a munkájából él. Eddig legalábbis így volt.

Mindent visszakap az ember, még az életében. Ha gúnyolódtam valakin, most visszajár. Megállok a  tükör előtt… Ha az emberek rám néznek… vajon mi jut eszükbe? Kihúzom magam. Ha akarom, még van tartásom. Természetessé vált, hogy bizonyos dolgokban segítséget kell kapnom. De nem tudom feldolgozni. A feleségem velem van és elképesztő munkát végez, velem van és kibír. De tőle is nehezen fogadom el. Csak azért teszem, mert nem tehetek mást. Ez teljesen új érzés. Soha nem voltam terhére senkinek. Sose kellett azért könyörögnöm, hogy dolgozhassak és mindent elő tudtam teremteni, amit elképzeltem. Ez összeomlott.

Igazából már a hatvanas éveimben foglalkoztatott, hogy meddig maradjak még színpadon. Valahogy el akartam kerülni, hogy önmagam emlékművévé váljak. Nem akartam megérni, hogy kilépek a fénybe és az emberek összesúgnak: „emlékszel, micsoda jó színész volt? Hát nem édes? De jó újra látni.” Nem akartam. Azt gondoltam, hogy akkor megyek el, amikor betöltöm a  hetvenet. Mondtam a  feleségemnek, hogy mi a  tervem. Örült neki. Szép éveket fogunk a Balatonnál tölteni. Én is így gondoltam, mert így akartam gondolni. De ahogy közeledett a végdátum, egyre jobban elbizonytalanodtam. Nem volt kérdés, hogy meg fogom lépni, amit eldöntöttem. Ki fogok szállni. De hogy miképpen teszem? Nem tudtam elképzelni. Nem tudtam, hogyan fogok utoljára meghajolni a közönség előtt? Milyen lesz az utolsó abgang? Hogyan fogom kivonszolni magam az öltözőbe?

2015 májusában jártunk. Elvileg az utolsó évadom. Elvileg. Hiszen olyan jól vagyok! Talán még beleférne egy-két premier. Meghívtak vendégszerepelni és közönségtalálkozóra Gyulára. Bözsivel együtt mentünk le. Szép volt, jó volt, szerettek, mosolyogtak az emberek. És akkor egyszer csak elöntött a vér. Gyorsan be a kocsiba, irány az orvos. Kiderült, hogy van egy rosszindulatú daganatom. Úgy váltak el tőlem: találkozunk egy hónap múlva a műtőben. Ez volt életem első komoly betegsége. Megdolgoztam érte. Összevissza élet, dohányzás, iszogattam is. Májusban diagnózis, júniusban operáltak.

El akartam terelni a  figyelmemet. Hallottam, hogy Bálint András Veszprémben rendezi a My Fair Ladyt. Együtt játszottuk a Radnótiban a Pygmaliont. Veszprém 8 kilométerre van Almáditól, az semmi. Felhívtam. „Andriskám, itt vagyok Veszprémben. Nem haraggal váltunk el. Játszottuk együtt a Shaw-darabot. Nincs kedved Gyula bátyáddal dolgozni?” Azt mondja, jaj de jó! Nagyon örült neki. De bírod majd? „Persze hogy bírom.” Eljátszottam, nagy siker volt. Tájoltunk is vele. Aztán jött A nagymama. Börcsök Enikővel a Kurázsi mama. Utána még eljátszottam a Tartuffe-ben egy karakterszerepet. Ott már előfordult, hogy el akartam kezdeni a szövegem és nem ugrott be. Tudtam, hogy eddig tartott. Az nem fordulhat elő, hogy én a színpadon belesüljek a szövegembe.

Közben újra elkezdtem rádiózni. Vinkó József Szellem a fazékból című gasztrotörténeti műsorának lettem az egyik hangja. Igazából visszasomfordáltam dolgozni. Bözsi is látta, de azt is látta, hogy van kedvem hozzá, a  munka mennyisége pedig nem volt elviselhetetlen.

Aztán újra beütött a  krach. Szemüveget akartam csináltatni, a doktor úr az egyik szemfenéken talált egy kis pöttyöt. Elküldött egy szívspecialistához. Elmentem Balatonfüredre, megnézték, és jött az újabb diagnózis. Éppen infarktus előtti állapotban vagyok. Pedig izomból tekertem a biciklit. Úgy éreztem, kicsattanok. Nem készültem erre, nem volt előjele. Érfestés. Aztán felvágtak. Csövet nyomtak belém. Egészen a szívemig. A kígyó fejét. Belém engedtek valami festéket. Égetett. Újra filmre vettek. Csak a szívemet belülről. Mondták, hogy jön a  műtét. Vagy bypass? Nem, nem, inkább a műtét. Kipiszkálják a szívem környékéről a lerakódásokat. Aláírtam, hogy én vagyok a felelős, és ha úgy alakul, boldogan halok meg. Megvolt a műtét. Végig fent voltam. Hallottam a szívverésem, amikor nem a gép zümmögött. Szürreális volt az egész. Hanyatt feküdtem, mindenütt elektródák. Kiszáradt a torkom.