Nicholas Sparks-M. Night Shyamalan: Maradj (részlet)

– A nővéred van ezen a fotón?
Megdermedt a ceruzát tartó kezem, majd elmosolyodtam, és arra gondoltam: Visszatért. Felálltam, és megmagyarázhatatlan elfogódottság lett úrrá rajtam. Gyorsan lesimítottam az ingemet, és a kezemet végigfuttattam a hajamon, mielőtt beléptem volna a társalgóba, ahol Wren azt a fényképet bámulta, amelyet korábban a kandallópárkányra helyeztem.
Fehér ruhát, szandált meg egy kifakult farmerdzsekit viselt, amelyre két hímzett gitár fölé a Monkey Tears nevet stencilezték. Feltételeztem, hogy egy zenekar neve lehet, habár még életemben nem hallottam róla.
– Igen, ő Sylvia.
– Gondoltam. Látom a hasonlóságot. Gyönyörű a mosolya.
Akkor megfordult, és az olajbarna, nap csókolta bőre úgy illett a szélfútta hajához, mintha épp egy tengerparti sétáról ért volna vissza. Nem volt kisminkelve, és nem volt kilakkozva a körme sem, a sötét szempillái természetesen hangsúlyozták szokatlan szemét.
– Mi az? – kérdezte. – Morzsás az arcom, vagy van valami a hajamban?
A hangjából kicsendülő vidámság elég volt ahhoz, hogy megtörje a varázst, és felnevettem.
– Dehogy. Nincs semmiféle morzsa, és a hajadba sem ragadt semmit. Csak nem voltam biztos benne, hogy látlak ma.
– Miért ne láttál volna?
– Néha egészen belefeledkezem a munkába – rögtönöztem.
– Mint most az étkezőben?
– Egy barátomnak rajzoltam. Építész vagyok.
A szeme már-már mogyoróbarna volt ebben a fényben.
– Nem hinném, hogy valaha lett volna építész vendégem.
– Ez meglepő – viccelődtem. – Az építészek általában csak a legfinomabb létesítményeket veszik igénybe.
– Megtisztelve érzem magam – jegyezte meg somolyogva. – De azt kell mondanom, hogy kissé különösen viselkedsz.
– Hogyhogy?
Néztem, ahogy egy hajtincset kisöpör a szeméből, majd a fotó felé intett.
– Még mindig próbálok rájönni, vajon miért tetted ki a nővéred fényképét a kandallópárkányra. A saját szobád helyett kissé szokatlan dolog közszemlére tenni egy közös helyiségben, nem igaz?
– Elnézést. Örömmel felviszem majd az emeletre.
– Nem szükséges. Olyan érzésem van, mintha már ismerném, és kétlem, hogy a többi vendég törődne vele.
Paulie akkor leugrott a székről, és Wren felé osont.
– Szia, Paulie! – mondta Wren, majd lehajolt, és kinyújtotta a kezét. A macska ismét megszimatolta, de Wren nem próbálta megérinteni. Kíváncsi lettem volna, hogy egy része, talán az a része, amely még maga elől is rejtve akarta tartani az igazságot, vajon tudta-e, hogy ez lehetetlen.
– Hiányolt téged – mondtam. – Amikor Oscar barátom az előbb itt járt, akkor meg se moccant.
– Itt járt a barátod?
– Kis ideig volt itt.
– Mikor?
– Talán néhány órája? Vagy kicsivel korábban?
– Hú! – jegyezte meg a homlokát ráncolva. – Ez fura. Kíváncsi lennék, hogyhogy nem hallottam. Vagy legalább téged.
Éreztem egyre növekvő zavarát, és mintha enyhén káprázott volna, azután szinte áttetszővé vált. Egészen elképedtem ezen az új jelenségen, és megpróbáltam visszakozni.
– Ha jobban belegondolok, lehetséges, hogy korábban járt itt – mondtam. – Igazából nem néztem az időt.
Paulie elfordult a kezétől, mire Wren felállt, de továbbra is nyugtalannak tűnt.
– Bizonyára így volt. De akkor is…
Elcsuklott a hangja, mire megköszörültem a torkomat, és témát váltottam.
– Mindenesetre örülök, hogy látlak. Ismét köszönetet szerettem volna mondani, amiért megengedted, hogy magamnál tartsam Paulie-t.
Beleltelt egy másodpercbe, mire válaszolt.
– Mindig is szerettem az állatokat – mondta végül, és visszanyerte a megszokott alakját.