Zajácz D. Zoltán: Északi fény (részlet a Vércseppek a havon c. kötetből)

Greta Almgren még soha életében nem járt ennyire közel az Északi-sarkhoz. Amikor a stockholmi Arlandáról felszálltak a PopulAir jellegzetes zöld-fehér festésű Fokker 50-esével, kellemes bizsergés futott végig a testén. Úti céljuk, a számiföldi Smalviken mindössze száz kilométerre volt a sarkkörtől. Mehettek volna északabbra, Kirunába is, de a várost karácsony tájékán a híres jéghotel és persze a sarki fény miatt valósággal elözönlik a messze földről érkező turisták, akik az utazási irodák ígérete szerint, ha a sors is úgy akarja, a környék hóval borított útjain összefuthatnak akár magával a Mikulással is. Greta és a kedvese, Mats egyáltalán nem vágyott a Mikulással való találkozásra, annál inkább a nyugalomra. Az északi fényt persze ők is látni akarták, de erre jó esélyük volt Smalvikenben is. Amikor a közel kétórás repülőút után megkezdték az ereszkedést Arvidsjaur repterének egyetlen kifutópályájára, amelyet az egyik irányból 12-esnek, a másikból 30-asnak hívtak, Gretán úrrá lett a szorongás, ezért aztán folyamatosan próbálta meggyőzni magát arról, hogy gyönyörű karácsonyuk lesz ezen a vadregényes, isten háta mögötti vidéken. Igazából az ő ötlete volt, hogy hagyják ott a nagyvárost, és utazzanak minél északabbra, ám a repülőút alatt kétségei támadtak az egész tervvel kapcsolatban. Persze ha a volt férje, Lars nem ajánlotta volna fel, hogy a tizennégy éves lányuk, Mira vele töltheti a karácsonyt Amerikában, akkor ő és Mats aligha hagyhatták volna ott Malmőt. Greta támogatta, hogy a lánya személyesen is megismerje az apja új családját, hiszen évek óta csak Skype-on érintkeztek. Szóval Mira elutazásával Greta úgy érezte, kész belevágni az északi kalandba. Azt gondolta, hogy Matsnak talán könnyebb lesz azonosulnia az itteni életérzéssel: évekig élt visszavonultan egy Jönkholm nevű halászfaluban, ahol hozzászokott az elszigeteltséghez. A reptér melletti autókölcsönzőben az alkalmazott megpróbálta őket rábeszélni egy Volvo luxusterepjáróra, de Mats végül egy Toyota mellett döntött. Éppen az autóhoz indultak, amikor odalépett hozzájuk egy húsz év körüli lány.
– Elnézést, jól hallottam, hogy Smalvikenbe mentek?
– Igen – mondta Greta. Rögtön megismerte a lányt. Két sorral ült előttük a repülőn. Nem volt nehéz megjegyeznie. Egyrészt, mindössze talán ha harmincan utaztak a gépen, másrészt elég feltűnő látványnak bizonyult a sárgára festett hajával, valamint az ezüstpiercingekkel az orrában és az ajkában. Szép, de a szokásosnál kerekebb arca volt, kékesfekete mandulaszeme, gömbölyded álla, húsos ajka. Összességében mégis kellemes benyomást keltett. Greta szinte biztos volt benne, hogy az őslakos számik leszármazottja.
– Ugyanazzal a repülőgéppel jöttünk. Én is Smalvikenbe tartok. Ha nem nagy kérés, elvinnétek?
– Persze, szívesen – felelte Greta.
– Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Frida vagyok.
– Az én nevem Greta, ő pedig Mats.
– Örvendek! – mondta Mats, és segített betenni a csomagtartóba a lány kis kabinbőröndjét.
Amint kikanyarodtak a friss hóval borított útra, érezte, hogy az összkerékhajtás remekül teszi a dolgát. Amíg ő a vezetésre összpontosított, Greta hátrafordult a lányhoz.
– Rokonaid laknak Smalvikenben?
– Nincs itt senkim – válaszolta Frida.
– Csak mivel karácsony van, gondoltam.
A lány kisimította az arcából a haját.
– Az anyám itt élt tizenhat éves koráig.
– Értem – felelte Greta. Megérezte, hogy a lány nem akar beszélgetni. Persze mivel szívességet tettek neki azzal, hogy felvették az autójukba, udvariasságból válaszolt ugyan a kérdéseire, de csak szűkszavúan. Greta nem erőltette a társalgást. Inkább Mats nyugodt arcát vagy a lenyűgöző tájat nézte. Az út hol egybefüggő fenyőerdőkön át, hol a befagyott tavak partján vezetett. Smalviken egy festői öböl mentén feküdt, alig húsz kilométerre a körzeti központtól, Arvidsjaurtól. Greta kiszámolta, hogy körülbelül negyedóra múlva megérkeznek. Mats talált egy helyi adót, ahol éppen a számi származású svéd énekesnő, Sofia Jannok dalait játszották. Így érkeztek meg Smalvikenbe.
– Hol tegyünk ki? – kérdezte a lánytól.
– Az Äventyr Hotelnél. Gondolom, ti is ott szálltok meg.
– Nem, mi kibéreltünk egy faházat a falu szélén – mondta Greta.
– Állítólag gyönyörű kilátás nyílik onnan az öbölre. Mats behajtott a kis szálloda parkolójába.
– Várj, kiveszem a bőröndödet!
Frida kezet nyújtott mindkettejüknek.
– Köszönöm a fuvart!
A fiatal, szakállas recepciós épp a bejárat előtt dohányzott, és alaposan megbámulta őket.
– Meddig maradsz Smalvikenben? – kérdezte a lánytól Greta.
– Még nem tudom.
– Nos… kicsi ez a hely. Talán még összefutunk… Továbbhajtottak a szelíd domboldal felé vezető úton. Greta még mindig Fridán gondolkodott.
– Neked nem furcsa, hogy egy szállodában száll meg, miközben az anyja Smalvikenben nőtt fel? Kell, hogy legyenek itt rokonai. Hogyhogy nem ismer senkit?
– Talán nem látnák szívesen – mondta Mats. – De az is lehet, hogy sohasem járt errefelé, csak az anyja mesélt neki a gyermekkoráról.
– Vajon miért nem jött el vele?
– Lehet, hogy már nem él. És Frida egyszerre csak kíváncsi lett a számi gyökereire.
– Valami azt súgja nekem, hogy lappang itt egy régi titok – makacskodott Greta.
Mats elmosolyodott. – Nagyon szépen kérlek, hogy legalább erre a néhány napra ne légy nyomozó! A karácsony a békéről és a szeretetről szól. A munkát otthon hagytuk Malmőben. – Miután Greta nem válaszolt, megkérdezte: – Mit gondolsz, ki fogod bírni?
– Igyekezni fogok – felelte Greta. – És ha még nem mondtam volna, nagyon boldog vagyok, hogy 2011 karácsonyán itt lehetek veled. A ház szerény volt, de tágas és otthonos. Ami pedig a kilátást illeti, a hirdető egyáltalán nem túlzott, amikor azt írta, hogy lenyűgöző. Mats feljebb vette a fűtést, majd miután mindent behoztak a kocsiból, a hangulat kedvéért begyújtott a kandallóba is. Arra gondolt, hogy alighanem ez lesz felnőttkora legszebb karácsonya. Távol a világ zajától, semmi bűn, semmi erőszak, csak a végtelen hófödte táj és egy csodálatos nő, akit mindenkinél jobban szeret. A délután azzal telt, hogy kéz a kézben hanyatt feküdtek az ágyon, és hallgatták a tűz vidám pattogását. Mindketten fáradtak voltak. Malmőből másfél óra alatt jutottak el Stockholmba, majd az Arlandán több mint két órát vártak a csatlakozásra. Onnan újabb két óra repülés következett Arvidsjaurba.
– Be kellene mennünk a faluba vásárolni – szólalt meg öt óra körül
Greta. – Ha szeretnéd, csinálok vacsorát. Nagyon jól felszerelt a konyha.
Mats felült az ágyon, és nyújtózott egyet.
– Rendben, vegyük meg, ami kell, de vacsorázzunk inkább Smalvikenben! Szeretném látni, miféle emberek élnek itt. A vegyeskereskedésben csak néhány vásárló lézengett. Volt, aki ügyet sem vetett a két idegenre, de olyan is akadt, aki megbámulta őket. Az eladó udvariasan, de kimérten viselkedett. Nem kérdezte meg, honnan jöttek, meddig maradnak.
Az étterem – vagy inkább kocsma – személyzete sokkal barátságosabbnak bizonyult. Egy félreeső, csendesebb helyen kaptak asztalt. A pincér azonnal hozta a meglehetősen rövidre sikerült étlapot, és külön felhívta a figyelmüket a – szerinte – egyedülálló rénszarvasburgerükre.
– Máris imádom ezt a helyet – jelentette ki Greta. A kocsmában úgy harmincan lehettek, a malmői szórakozóhelyekkel ellentétben többnyire nem fiatalok, inkább középkorúak vagy még idősebbek. Az ifjúságot egy kisebb dartsozó társaság képviselte. Greta rögtön felfedezte köztük korábbi útitársukat, Fridát.
– Oda nézz! – intett feléjük a fejével. – Úgy látszik, Frida máris talált magának barátokat.
– Nem lehet, hogy korábbról ismeri őket? – kérdezte Mats. Greta határozottan megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Valahogy az az érzésem, hogy életében először jár itt.
– Emlékszel még, mit ígértél az autóban, Almgren nyomozó?
Mats egyébként jót mulatott magában. Greta, ahogy az várható volt, nemcsak a békés karácsonyi kikapcsolódás lehetőségét, hanem a zord északon játszódó skandináv krimik ideális helyszínét is meglátta
Smalvikenben. Adott egy titokzatos lány, aki váratlanul megjelenik az anyja szülőfalujában. Az itteniek közül néhányan nem örülnek a felbukkanásának. Valaki olyannyira nem, hogy… Közben Frida is észrevette őket. Integetett nekik, de nem ment oda az asztalukhoz. Greta megkóstolta a szarvasburgert.
– Hát ez tényleg fenséges… Mi a terv holnapra?
Még két teljes napjuk volt szentestéig. Mats arra gondolt, hogy egy motoros szánnal bejárhatnák a környéket. Gretának határozottan tetszett az ötlet. A férfi alaposabban szemügyre vette a helybélieket. A szomszéd asztalnál egy ötven körüli pár ült. A pincér az előbb szedte le az asztalukat, már csak két korsó sör volt előttük. Időnként belekortyoltak, de nem nagyon szóltak egymáshoz. A bejárat mellett négy idős férfi vodkát ivott, és füstölt, szárított halat evett. Közelebb lehettek a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Kerek, kreol arcukban szinte elvesztek az apró kék szemek. Az egyikük felállt, és kitámolygott a mosdóba. Tipikus számi őslakos volt, hosszú felsőtesttel, rövid lábakkal, a magassága nem lehetett még százhatvan centi sem. Mats tudta, hogy a számi nők átlagosan még ennél is tíz centivel alacsonyabbak. Persze Smalviken lakóinak többsége már egyáltalán nem így nézett ki. Az évszázadok során az őslakosok keveredtek a svéd betelepülőkkel: azóta szép számmal vannak köztük magasabb termetűek, szőkék és világos bőrűek is, mint a kocsma végében vidáman dartsozó fiatalok többsége. Greta az ajtóból még visszanézett, de már nem látta köztük Fridát. A vacsora után visszamentek a házhoz, és az udvarán szorosan összebújva nézték az eget. A csillagos égbolt gyönyörű volt, a sarki fénynek azonban nyomát sem lehetett látni, bár az előrejelzésekben Greta azt olvasta, hogy a sorozatos napkitörések miatt nagy az esélye, hogy még az itt-tartózkodásuk alatt megjelenik. A pincér is ezt mondta az étteremben.
– Menjünk be a házba! – súgta Mats fülébe.
– Fázol? – kérdezte a férfi, és még szorosabban ölelte magához.
– Fázom. És ami azt illeti… régóta ki szeretnék próbálni valamit. Tudnod kell, hogy még sohasem szeretkeztem kandallónál…