Szívmelengető üzenetek a Szikla-házból – J. R. R. Tolkien karácsonyi levelei

Talán azt kevesebben tudják, hogy a világhírű angol író és filológus, A Gyűrűk Ura és A hobbit szerzője 1920-tól 1943-ig, több mint húsz éven át a fikció egy másfajta univerzumába is kiruccanásokat tett, és a karácsony előhírnökének és az ajándékok beszerzőjének szerepében – írói alkatának megfelelően, Karácsony apóként – minden év októbere és decembere között fantáziadús levelek révén is kommunikált felcseperedő gyermekeivel.

Bővülő mesevilág

Ennek a gazdagon burjánzó fiktív világnak szembeötlő a szeretetteljessége: a folyton bővülő meseuniverzumba előbb Jegesmedve és rokonai, majd a Hómanók, később, mintegy ellenpontul és talán a fokozódó nemzetközi politikai feszültségek, majd a második világháború jelzéseként a rosszindulatú koboldok épülnek be.

Ennek az univerzumnak ugyanúgy megvan a magánmitológiája, miként arra a szerző nagy formátumú munkáiban is mindig törekedett: Tolkien gondosan ügyel, hogy rá tudjon kapcsolódni a gyermekek képzelőereje a mesevilágra, amelynek kitalált helyszínei, szereplői figyelemfelkeltő neveikkel és tulajdonságaikkal szórakoztatnak, egyúttal tartják a kapcsolatot a referenciális, a megélt valósággal, ami néha zord és kegyetlen tud lenni. De ragaszkodik az író a hagyományok tiszteletéhez is: főként az északi tájakról ír, az éghajlatnak megfelelően ott élő állatokat tisztelettel jeleníti meg, a rénszarvasokat és a medvéket, illetve a képzeletszülte manókat játékos, segítőkész, és mindenekelőtt történetiséggel rendelkező lényekként konstruálja meg.

Figyelemmel a valóságra

De az egész világ a játéktér része: nem lehet véletlen az egybeesés, miszerint Jegesmedve egy mélybarlangi kalandja során a spanyolországi Altamira-barlangéhoz hasonlatos falfestményeket talál régen élt állatokról, vagy az sem, hogy Karácsony apó az egyik levélben Szent Miklós legendájára, a legenda magyarázatára hívja fel a gyermekei figyelmét. Játszva, elbűvölve tanít az író, és mindenekelőtt a gyerekek közti testvéri kapcsolódásokat erősíti és kooperációra ösztönzi őket, erre pedig remek lehetőséget biztosít inkognitójának tiszteletteljes pozíciója, a karácsonyi ajándékozóból összegyúrt Karácsony apó alakja, akinek viszik és akitől hozzák, vagy a postással kézbesítik az Északi-sark mellől, a titokzatos Szikla-házból származó leveleket.  

„Majdnem mindent megkaptok, amit kértetek tőlem, és még sok egyéb apróságot, ami az utolsó pillanatban az eszembe jutott. Azt is nagyon remélem, hogy együtt játszotok majd a vasúttal meg a tanyasi állatokkal, és nem gondoljátok, hogy minden játék csakis azé, akinek a zoknijába tettem. Vigyázzatok a játékokra, mert némelyik a legjobb, amit csak adni tudok.”

Figyelemre méltó az a következetesség és alaposság, amely az évek során Tolkient jellemzi: folyamatosan reflektál a gyermekei életkorának változására, ezzel párhuzamosan koherens képet akar adni a felépített, távollevő fikciós univerzum módosulásaira is, fenntartva a hitelesség látszatát: elég, ha az apó folyton reszketeg kézírására vagy a rosszcsont szerepében tetszelgő Jegesmedve csetlő-botló alakjára, könnyebb vagy komolyabb baleseteire gondolunk, amely következtében az üzenetek írásába is bele-belekotnyeleskedő mackó megnyilatkozásainak stílusa is változik idővel, és a grammatikai hibahalmozás jellemző, olykor szórakoztató, olykor idegesítő tulajdonságává válik. De eszünkbe juthatnak a természeti jelenségek, az időjárás-változás állandó regisztrálása is, ami szintén fontos és érdekes aspektusa ezeknek a dokumentumoknak, továbbá szociális-anyagi problémák is beleszövődnek a történetbe, ami magyarázatot próbál adni az olykor szerényebb meglepetések okára, ugyanakkor arra is tanít, hogy vannak időszakok, amikor kevesebbel is be kell érnie az embernek.

Csodálatos könyvtárgy

Nem mehetünk el szó nélkül a könyv csodálatos illusztrációi mellett sem, amelyek közvetlenségükkel és aprólékosságukkal, gazdag színvilágukkal hatnak: a felskiccelt vázlatoktól egészen a már-már komoly művészi munkának számító rajzokig, mind-mind grafikailag élményszámba mennek, és rabul ejtik a szemlélőjüket. Engem leginkább a Micimackó-könyvekhez illusztrációkat készítő E. H. Shepard munkáira emlékeztettek e kiadványban szereplő rajzok, de egyik-másik A kis herceg grafikáit is eszembe juttatta.

Fáradhatatlan írói lelkesedés és nehéz búcsú

Az idő kettős szemlélete is kirajzolódik az egybegyűjtött levelekből: a lineárisan előrehaladó és a körkörösen ismétlődő időszemlélet egyszerre érvényesül.

„Hát megint eljött a karácsony. Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, és itt van újra az ünnep – mindig ugyanúgy, és mégis mindig másképp.”

A kedves sorokat egyedül a háború rettenete tudja némiképp komorrá tenni és elhomályosítani, de Tolkien ehhez is kreál egy háború a háborúban történetet, amely a gyerekeknek ajándékot készítők és az ezt magakadályozni szándékozó koboldok között tör ki. Ezt a részt kissé problematikusnak tartottam első olvasáskor, de végül megértettem a valódi indokait: egy nagyobb kataklizmát egy kisebb ábrázolásával valamelyest tompítani lehet. A fantáziadús nevek, tárgyak, események a vészterhes időkben gyógyító erővel, konfliktust enyhítő, szinte játékos módon hatnak, és valamelyest átlényegítik a valóságban zajló, kegyetlen eseményeket.

Mire a levelek végéhez érünk, torokszorítóvá válik az elválás gondolata, a tény, hogy a legkisebb gyermek is felnőtt, és innentől ennek a kommunikációs formának elvész a létjogosultsága. De ez a gyűjtemény mindent megtesz annak érdekében, hogy az emlékezetben örökre megmaradjanak a szülő, a gyermek, és a két fél között létrejövő fantázia világának szívet melengető lenyomatai, és így mi is időtállónak és időn átívelőnek érezhetjük, amit a huszadik század első felének személyes dokumentumaiként olvasunk, míg a csodálatos képeken az időérzékelésünket felfüggesztve még hosszasan elmerenghetünk.

lirakonyvklub.hu / Hajnal Dominik