G. István László: Visszáján végtelen

Kell egy ének

Kell egy ének annak, aki lelki és szellemi
hajszálcsövekkel mai napig éltet. Aki nem
készült arra, hogy szeressen, ahogy a kút
se készül vizet adni, mert az életen át
tartó szomjúságra berendezkedni nem
lehet. Víz és szomj együtt fut a fövenyre
a tengerrel, nem tudni, mi volt előbb, a
hullámok taraja vagy árka, s hogy a part
lélegzi be a tengert, a kicsapó sós
vízfodrozódást és permetet, vagy kilélegzi
a visszahúzódó tengeri szellemsávba, hogy
kapott lélegzetét visszakeverje éltető anyagába –
s az elválasztás határvonalán terjedjen, szóródjon
minden eredet: vagyok, mert nem voltál
hiába, s vagy, mert nem lettem hiába.
Kell egy ének annak, aki derűjét nem
tanulta. Odaadja ingyen bárkinek, mert
lelki bőségszaruját nem poggyászként
hordja, nem kell cipelnie, mert az cipeli
az ő lankás mosolyát, amiben humor és
egynemű bizalom olajfényét rembrandti
szakadékok helyett nap vonulásává oldja
a leonardói átmenet. Ének kell annak,
akinek egyetlen szorongása, hogy
mindenki szeresse. Hamar lett támasz,
kisgyerekként férfiszerep torlódott
rá, hogy legyen anyja társa, és félárvaságát
a világra augmentálta, mintha egy elzárt
titok biztosítaná, hogy a gondoskodás,
a vesztett apa után, most már a világ
dolga, s a gyámolítás ozmózisa
mostantól vegetatív állapot, nem
korlátozódik kiválasztottakra, diffúzan
járja át a sejtfalakat szövet és szövet, ember
és ember között, s aki nem kér belőle,
az nem tudja, mit veszt, ha kimarad. Kell
egy ének annak, aki a felszínen tanácstalan,
a mélyben kőszilárd, mert a „baj nem érheti”
erősebb ígéret, fogantatásból rámaradt
örökség, bizalma nem tapasztalat, hanem
a tapasztalat feltétele, testet és kedélyt
építő ősanyag, amivel rendelkezni sem
kell, mert elrendelése eleven és holt tereket
egyaránt áthat, most és eleve van mindig vele,
mint érzelmi placenta táplálja mindene,
ami övé, s amit mindennek átad. Mert futhat
arcára felforró tejként harag és bánat, azt
kiadja hamar, nem süllyed a sejtek eresztékébe
le. Kell egy ének az anyámnak.

Varratos ékszer

Álmomban volt egy lányom. Azt magyarázta,
hogy ha megszületne, nem tudnám a karomban
tartani. Aki a feleségéhez és az anyjához is
ragaszkodik, annak szívében a lányára már
nincs hely. A szívéből hiányzik egy darab, ami
ahhoz kellene, hogy elegendő fűtőanyag,
örök ráfénylés keletkezzen, úgy kell elképzelni,
magyarázta, mintha elkülöníthető lenne néhány
szövet, amely jótékony radioaktív sugárzással
ég, és elegendő muníció, halálom után is, hogy
őt melegítse. Vadul magyaráztam, hogy ez
marhaság, én őt épp úgy tudnám szeretni.
Figyeljem csak a hangyákat, felelte. Képtelenek
egyszerre kétfelé menni, ha tolnak egy morzsát,
az megszabja az irányt, így ő nem tud megszületni.
Égszínkék szeme volt. Nyári ég nézett belőle,
az a fajta vihar után kitisztult, kicsit a tenger
színéből is való della robbia kék. Folyton
a halántékom simogatta, mint aki egy bűntudatot
gondoz, szinte masszírozza, hogy egyben
maradjon, de szűnjön a szélein a fájdalom,
mintha kifeküdnél a tenger színe elé, hogy
a hullámzás és a só olyan titkok kezdőhangját
suttogja, amit nem akarsz megtudni, mégis
rád tartozik. Mindenképp szüless meg, mondtam,
majd elintézem valahogy. Ha megjössz, megoldom.
Láng volt már az arcán, tisztítótűz, pedig nem
tisztultam semmi bűntől, semmiképp. Körbevette
később a láng a jobb kezem. A jegygyűrű
felizzott benne, mintha a bőrömből keletkezne,
mint egy új ékszer, ami ujjamon vájatát
egész a csontig mélyíti, ahogy csak örvénylőn fájni
tud a mulasztás és a halogatás fényköre, egy
forgó kerék. Észrevettem, hogy a gyűrű kerülete
mellett egy irányba legalább tizenhét hangya vonul,
egy második, varratos ékszer. Műtét nyoma talán, egy
rosszul összevarrt seb. Válaszolj, kevés az idő. Annyit
felelt csak. Se idő, se tér.

Az almaevő

Az almaevő lány fogán a fény
úgy törik meg, ahogy egy ígéret
megszegése látszik az ígéret
kimondása közben. Délután van.
A nap elhagyta legmagasabb
helyét, mostantól gyakorolja
az alámerülést, ami csak látszólag
megy könnyen. Az ég fehér,
kiégett fénykép, emléksorvasztó
magánnyal veszi körbe a sárga
vánszorgást, nem ad időt, hogy
a horizontig érjen. Serceg a hús,
ahogy a fog kiszakítja a kásás,
a torok csatornáján csak kínlódva
utat találó falatot. A lányt nem
lehet megszólítani. Minden közeledés
olyan lenne, mint a limány a folyón,
együttérzés, vád felfelé folyna
a forrás felé, fordítva, mint az alma.
A sors közös vállalása nem érne el
a tengerig. Mostantól együtt élni
felkapaszkodás, miközben odalent
vár torkolat, sír vagy a nagy elnyújtózás
a sós víz felé, helyette kövek, kavicsok
között törve, fordítva menni, de nem
az eredethez, csupán egy csorgó, hegyi
csermely irányába, ahol nem Isten,
csak egy szó lakik, ami meg nem nevez
semmit, nem szól senkihez, csak
kimondható, mint az almaíz, mint ez a vers.