Erdős Zsuzsa: A doktorkisasszony (részlet)
– Flóra kedves, üljön le! – mutatott apja az asztal előtt álló székre. – Az imént közöltem az édesanyjával, hogy ideje gondoskodnunk a jövőjéről, mivel hamarosan betölti a tizennyolcadik évét.
– Igen, édesapám. És ez mit jelent? – Flóra igyekezett nyugodt maradni, de valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, maga sem tudta, miért. Talán apja hangsúlyától vagy anyja ideges testtartásától. Habár ez utóbbi nem volt újdonság a számára. Mindig így viselkedett a férje közelében.
– Férjhez kell mennie, mégpedig hamarosan. – Apja hátradőlt hatalmas karosszékében, és szivarra gyújtott.
– Férjhez menni? Nekem? De minek? – Flóra meglepetten felkiáltott.
– Mint az imént említettem, lassan tizennyolc éves lesz. Eladósorban van. Nekem mint az apjának kötelességem gondoskodni róla, hogy még húszéves kora előtt férjes asszony legyen.
– De édesapa! Én… – Flóra ekkor már komolyan megrémült.
– Ezek szerint ön nem tart attól, hogy vénlány marad? – A kérdés nem kevés cinikus felhangot hordozott.
–Egyáltalán nem. Eszembe sem jutott. Én tanulni szeretnék.
– Tanulni? Mégis mit? – Szatmári Jakab úgy nézett a lányára, mintha az meghibbant volna. – Nem tanult még eleget? Ha jól emlékszem, le is érettségizett, amit meggyőződésem ellenére engedélyeztem önnek, csakis azért, hogy testvéröccse jó példát lásson, mert az ifiúr – legnagyobb sajnálatomra – lusta és rendetlen a tanulmányaiban.
Flóra még élénken emlékezett az egy évvel ezelőtti beszélgetésre. Azelőtt többször is kísérletet tett, hogy apját meggyőzze, engedélyezze az érettségit, de az mereven elzárkózott tőle. Tökéletesen elegendőnek tartotta az intézetbeli képzést egy nő számára. Pedig ekkortájt már nem volt szokatlan, hogy egy lány levizsgázzon a középiskolai tananyagból. Aztán apja egy nap vacsoránál közölte, hogy másnaptól órákat fog venni Boldog Kázmértól, öccse házitanítójától, mert azt kívánja, hogy leérettségizzen. Boldogan tett eleget a kérésnek, pedig a görög nyelvvel nagyon sokat szenvedett. Igen, rengeteget tanult, de nem bánta. Örömét lelte benne, és remélte, apja büszke rá, noha egy szóval nem dicsérte meg, akkor sem, amikor megmutatta neki a bizonyítványát. Igen, akkor teljesítette a kívánságát, mert örömmel tette. Most pedig azt kívánja, hogy menjen férjhez egy valójában ismeretlen férfihoz? Ez csak valami rossz álom lehet! És az édesanyja is egyetért ezzel az őrült tervvel? Anyjára emelte a tekintetét.
– És édesanya is egyetért a házassággal?
A kurta kérdés egy utolsó kétségbeesett kísérlet volt, hogy apját megpróbálja anyja segítségével lebeszélni a tervéről, holott a szíve mélyén tisztában volt vele, eleve vesztes helyzetből tárgyal. Nem volt még a világon olyan ember, az egyetlen Szidi néni kivételével, aki Szatmári Jakab akaratával szembe mert volna szállni, legkevésbé az édesanyja.
A kérdést meghallva, Szatmáriné összerezzent, tett egy tétova mozdulatot a kezével, de Flóra kiolvasta a szeméből, hogy – ahogy sejtette – anyjára nem számíthat, és csak sovány vigasz volt számára, hogy a mozdulatból azt is kiolvasta, nem ért egyet az apjával.









