Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszis (részlet)
ISTENEMISTENEM!
1
Éjszakai út az üres városon át, fények, fák, gyér forgalom, aztán
emelkedő valahová, Ismeretlen épület, szocialista tömb, Olyan a
szemed, mondja, mint a tó, a lábad meg, a lábad, arról inkább ne
beszéljünk, Ahova érkeznek, ahol fölveszik, beírják, Várjon, azt
mondják, üljön ide, azt mondják, egyet se mozduljon, mondják,
mert, Nem mozdul, csak ha mozdítják, amikor tolják, taszítják,
emelik, viszik, forduljon, mondják, segítsen, ííííígy, jól van, így,
Aztán ott marad, ott hagyják, minden idegen, minden milyen, igen,
És érzi, hogy kell, most kell, hogy feszül, de amikor már-már…,
mindig bejön valaki, telefon csörög, bepillantanak valamiért, vagy
csak az ágyszomszéd nyitja ki a szemét pont akkor, Semmi sem
történhet, ne félj, itt vagyok, minden rendben, minden, minden,
Kérdések és válaszok, remény, remény, fény, Hogy vagy?, elcsukló
hang a telefonban, ne sírj, de te se, jó-e ne!, Húgyszag, fekáliaszag,
jövő-menő, hangoskodó, telefonáló, intézkedő, sürgölődő-forgolódó
emberek, kacsa a bal kezében, folyik le, folyik alá a testéről a víz,
Nem fogok, persze hogy nem fogok, de ha kell, akkor… Nem kell?,
Akkor sem, inkább nem eszem, az nem lehet, akkor tudod, mi lesz?,
igen, Három nap, három éjszaka mozdulatlanul, becsúsztatják az
ágy alá, hallja a mozaikpadlón a fém csikorgását, A széles, lejtős út,
ahogyan ereszkednek be még pár nappal ezelőtt a városba, aztán
az éjszakai sugárút, amikor a SMURD felé tartanak, Ady Endre
egykori iskolája, a Wesselényi gimnázium épülete, az Ady-szobor,
a főtér végében báró Wesselényi Miklós, az árvízi hajós szobra,
amint éppen földet oszt a reformkori politikus, És ahogy akkor
délelőtt, a téren, ahogy nem bírja a napon, szédül, imbolyog,
A tekintet, amikor lefekvéshez készülődve ráesik a lilás-szederjes
jobb lábára, Indulunk, mondja határozottan, Combtőben, de lent is,
szó sem lehet róla, hogy… De ezt már nem hallja, holnap indultak
volna vissza, haza, mennek majd nélküle, Istenemistenemistenem –
2
Korszerűen felszerelt, barátságosnak tűnő épület, Ahogy átvált szürke,
színtelen építőteleppé, A lift nem jön, várni kell, a hölgy a kerekes
ágy végénél tekintetét, arcát vizsgálgatja, Közben csócsálja a száját,
szívja a fogát, Ég a villany az ötödiken, tízágyas szoba, ég a villany,
Két idős nő egymásnak lábtól, Jobbjukon, baljukon egy-egy idős
férfi, Plafon, falak, folyamatosan égő villany, tevés-vevés, szarszag,
átható pisibűz, Ki mennyit pisilt, jaaaaj, ötszáz, semmi, ezer milliliter,
Emberség, kedvesség, jó szív, civilizálatlanság, „Loci bácsinak”
izzad a homloka, a kísérő asszisztens is ideges, szinte négy órát jöttek
eddig, alighogy kigördültek, leereszkedett az egyik, a jobb oldali gumi,
a vulkanizálóban nekik gurult egy be nem húzott kézifékkel hagyott
kiskocsi, A hordágyon fekszik, valami tompán meglöki a mentőautót,
Ki az? Mi az? Ibi, Ibi, kiáltja a tagbaszakadt férfi, jobb volna már
meghalni, ne élni tovább, bassza meg, Istenemistenemistenemistenem –
3
Olyan ez, mint egy belső „koromseprés”, a perfúzióban becsöpögő
anyag fél évre kitakarítja, akár az eldugulni készülő kéményt, az
ereiket, Igaz, hogy viszket, és bizsereg is?, Igen, de ő megtalált
a csonkján egy pontot, ahol körülbelül a lefutó ideg vége van, Ezt
megvakarja, megnyomja, és azonnal elmúlik, Meg lehet ezt szokni?,
Soha, Rendkívül finom, sötét rezgés, ami tompítja a fényt, a mindent
bevonó fehérséget, majd megszűnik a villódzás, Helyébe tömör,
moccanatlan fehérség lép, mintha vazelinnel vakolták volna ki
szemhéja belső felét, Testében meleg, erős áramlás, ami elmossa
ezt az ént, a test érzetét, Istenemistenemistenem, Kép nem jön be,
csak az adók hangja, zenét, mondja az idős úr, és ketten, mint két kópé
kölyök, úgy hallgatják a manelét, egyikük hegedülést is mímel a
kezével a zene ritmusára, Hogyishíják bácsi, Nekijek bácsi, keverik
a román és a magyar nyelvet, azt mondja, mentünk a, hogyishíják,
a Csentruba, oda, a szpáciu lokatívba, hogy kontraktot csinálni,
kellett ez nekijek, a gyerekejimnek, Az üres ég kékjének és a
mozdulatlan park zöldjének találkozásánál összesűrűsödött, enyhén
csillámló fénysáv az emeleti ablakból, Istenemistenemistenem istenem –
E. ÉS O.
Mögötte áll, ugrásra készen, hallja a lélegzését,
tarkóján érzi a tekintetét, szemét lehunyja, próbál
uralkodni magán, a fényre, a bútorokra, a percegésre,
a lassan kúszó árnyékokra figyelni a falon, vagyis
valami másra koncentrálni, jól érzékelhető az idő
múlása, a megjelenése és jelenléte között hosszabb
idő telt el, nem mer, meg sem próbál megfordulni,
nem mer, meg sem próbál hátranézni, cselekmény
tulajdonképpen nincs is, semmi cselekmény, csak
ül a széken, háttal a gyermekkorának, háttal a mohó
éveknek, amikor még, mondhatná, de nincsen már
amikor még, csak ez a rettenetes jelenlét és tekintet
hátul, a tarkóján, a háta közepébe döfve, félbeszakított
valamit, tán azt kellene folytatni, nem erre figyelni
állandóan, de szúr ez a tekintet, éget, háta mögött van,
vagy nincsen, kérdezi magától, vagy csak ő viselkedik
úgy, mintha ott lenne, úgy, mintha szúrna, szinte már
körkörözve lebegnek, hullámzik, forog körülöttük
a szoba, hullámzanak, forognak ők is egymás körül,
jaj, mindjárt megérinti, érzi, hogy már a bőréhez ér,
de nem mer visszanézni, mert elvész belőle is valami
akkor, hogyha vissza, igen, ijedten, félve, lopva pislog
körbe, jaj, uramisten, mi lesz akkor, ha… kérdezi
szinte sírva – és akkor, és akkor, Atyaisten, és akkor,
váratlanul, akkor hirtelen, egyszer csak visszafordul…
HÓTTSZÉN
TALPONÁLLÓ
3
Vizet vet nagyanyám kicsi
csiporkából kicsi piros
piros pettyes csiporkából
hótt szénnel vizet vet mint
valamikor amikor a nagyfiának
lócitromot csavartak a szájába
a szinte kómás részegség ellen
a gyermeknek most vizet vet
kaparja a hóttszenet a lapockával
a kislapáttal a kályhából hozza
a hideg vizes csiprocskát hozza
a szenet a hóttszenet teszi bele
a csiporkába önti reá a vizet
mormolja mellette mormolja
az ágya mellett mentsd meg
mentsd meg mentsd meg vagy
gyógyítsd meg gyógyítsd meg
gyógyítsd meg mint minden
délben a kőlépcsőkön a ház
előtt ülve amikor hangosan
fennhangon imádkozik és
kér és átkoz de többnyire
kér és átkoz is kicsit átkozza
átkozza elvetélt menyét akit
bár vett volna el vettél volna
el vereske korába vereske
korába vereske korába mondja
háromszor ismétli mondja maga
elé a nyári konyha felé hátha
meghallgatja mondja olyan
hangosan hogy hallják az utcán
is nagyanyám imádkozik kér
és átkoz átkozza a menyét
Mészáros Ilonát azt a büdös azt
az országos büdös kurva Mészáros
Ilonát uram istenem jézusom
verd meg verd meg verd meg
hogy biztos legyen háromszor
ezt is mint a hóttszénnel ahogy
mormol valamit háromszor azt is
gyógyítsd meg gyógyítsd meg
gyógyítsd meg mondja…
HALOTT ÜLÉS
És Ők lenni nagyon-nagyon szomorú, és nagyon-nagyon boldog is,
hiszen ott ül mellette
abban az autóban, Ő vezet,
nagyon jól vezet, ő pedig
ott ül az anyósülésen, pe scaunul
morții, a halott ülésén, ahogy a román
Mondja, és boldognak lenni, örülni Neki, és szeretni
nagyon Őt, miközben együtt menni
(utazni) ketten, akár a világból is ki,
de igazából az első városig, ott
is az egyik kollégiumi szállásig csak,
ahol majd éjszaka, egész éjszaka
Együtt lenni vele, az egyik keskeny ágyon szorongani egész éjjel
ketten, meztelen aludni, vörösbor és
szeretkezés után, miközben fejük
fölött, a kollégiumi asztalkán, a
laptopon megy (menni) jó zene, amíg
egyszer csak meg nem áll, és hajnalig
Halkan duruzsol, és a villany is egész éjszaka ég, és egymás mellett
ébredni reggel, és elkísérni Őt az
előadására, és nagyon meg lenni
Vele elégedve, és meg is dicsérni
nagyon, és az Euphoria nevű helyen
vacsorázni ketten, és ott is reggelizni
Kettesben, kávét inni, hallgatni, beszélgetni, ölelni, csókolni egymást, és
együtt lenni még két napig, és
ennek nagyon-nagyon örülni, de
ugyanakkor szomorúnak is lenni
kicsit, mert már most, az elején
arra gondolni, miközben ezt a gügye
Lenni-játékot Vele játszani, hogy csak két nap, és vége megint a Mi-nek,
és ismét csak a Külön-Külön jön megint
hosszabb ideig, és erre gondolni itt
egy kicsit a kocsiban, a másik város
felé tartva, és meztelen felsőtesttel ülni
az anyós-, a halott ember ülésén,
de csak puszta meggondolásból, hogy nehogy ráfröccsenjen a vörösbor
a fehér felsőre, és szomorúnak és
boldognak lenni ugyanakkor, és
aztán nem gondolni semmire,
hogy mi a szomorúság és mi a
boldogság, csak lenni, lenni, lenni…
