Alan Bennett: A királynő olvas (1. részlet)
Aznap este díszvacsora volt Windsorban. A francia elnök karját nyújtotta a királynőnek, a királyi család felsorakozott mögöttük, aztán a menet lassan megindult a Waterloo Terem felé.
– Most, hogy végre válthatunk néhány szót négyszemközt – mondta a királynő, és jobbrabalra mosolygott, miközben átsiklottak az ékszerektől csillámló tömegen –, bevallom, már régen szeretném megkérdezni, mi az ön véleménye Jean Genet-ről, az íróról.
– Á! – felelte az elnök. – Qui.
A Marseillaise és az angol himnusz kis időre megszakította a beszélgetést, de amikor elfoglalták helyüket a vacsoraasztalnál, a királynő újra az elnökhöz fordult, és folytatta a kérdezősködést:
– Tisztában vagyok vele, hogy homoszexuális volt, és börtöntöltelék, de csakugyan olyan sötét alak lett volna, amilyennek lefestik? Vagy ami sokkal fontosabb – a királynő kezébe vette a kanalat –, csakugyan olyan ragyogó író?
Az elnök, akit elfelejtettek felkészíteni e sikamlós tárgyból, vadul körülpillantott, tekintetével kultuszminiszterét kereste, de annak éppen a canterburyi érsek magyarázott valamit.
– Jean Genet – ismételte a királynő segítőkészen. – Vous le connaissez?*
– Bien sûr – felelte az elnök.
– Il m’intéresse – mondta a királynő.
– Vraiment?
Az elnök letette a kanalat. Az este hosszúnak ígérkezett.
Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja, miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A király- nő is hallhatta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt.
A teherautó vezetője háttal ült a bejáratnak, és éppen címkét ragasztott fel egy könyvre, az egyetlen személy pedig, aki feltehetőleg kölcsönzési szándékkal tartózkodott a helyiségben, egy vékony, vörös hajú, fehér kezeslábast viselő fiú a polcsorok közti folyosón kuporgott és olvasott. Egyikük sem vette észre a vendéget, így hát a királynő köhintett egyet, mielőtt megszólalt:
– Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta fejét az ajtón –, Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ezalatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
– Ez idáig még soha nem láttuk itt, Mr…
– Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
– Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
– Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
– Ön pedig, fiatalember…?
– Norman vagyok, Felséges asszonyom. Seakins.
– És hol dolgozik?
– A konyhán, Felséges asszonyom.
– Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
– Nem igazán, Felséges asszonyom.
– Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
– Tudna valamit ajánlani?
– A Felséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. Kocogás, kertészkedés, sakk vagy sziklamászás, tortadíszítés vagy repülőmodellezés – szó sem lehet róla! Ha az embernek hobbija van, az azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
– Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie? Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
– Nem probléma, Felséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
– Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
– Felséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
– Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy további időt nyerjen, felemelte a könyvet.
– Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül is megpillantott. – Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
– Nem, Felséges asszonyom.
– Nem, hát persze hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
– Jó néhányat, Felség.
– Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet.
Belelapozott a Beaton-kötetbe.
– Valószínűleg az én képem is itt van benne valahol. Ó, igen! Ez az. Mr. Beaton természetesen nemcsak fotográfus volt, hanem díszlettervező is. Az Oklahoma díszleteit tervezte, meg ilyesmiket.
– Azt hiszem, a My Fair Lady volt az, Felséges asszonyom.
– Valóban? – kérdezte a királynő csodálkozva. Nem szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki.
– Mit is mondott, hol dolgozik? – kérdezte, és a könyvet a fiú nagy, vörös kezébe nyomta.
– A konyhában, asszonyom!
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, azzal azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban, hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. „Ezt például elolvashatnám.” Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
* Ismeri? / Persze. / Érdekel. / Valóban?
