Egy nagyregény tenger – beszélgetés Darvasi Lászlóval
A Könyvhétre jelenik meg Darvasi László új Neandervölgyiek című nagyregénye. A monumentális mű munkatapasztalatairól kérdeztük, de szóba kerül egy kert és a tenger is.
Hogyan lettek a Halhatatlanok végül Neandervölgyiek? Eredetileg az előbbi címmel közöltél szemelvényeket a nagyregényből. A két cím között van egy eredendő feszültség, hiszen a neandervölgyiek kihaltak.
A Halhatatlanokat eleve jobb híján címként kezeltem, mert tudtam, hogy nem ő lesz a végleges. Lektűr cím, azt hiszem. Amikor a Neandervölgyiek szóra rátaláltam, megnyugodtam, a pillanatra már nem emlékszem, de arra igen: nyomban tudtam, ez az. Ezt kerestem évekig. És puszi. Brutális cím, nem egyértelmű, nem irodalmias, van benne szemantikai kihívás. A neandervölgyiek, ha jól tudom, átlagosan négy százalékban maradtak bennünk, az örökítő állományunkban. A világ a tizenkilencedik században nagyon bemozdult, és eléggé szabályozhatatlan rohanásba kezdett. Az ember háborúskodásra mindegyre föltámadó igényét aztán sikerült valamelyest keretek közé szorítani. A sietés irányát, jellegét semmiképpen. Ez a fölállás próbára teszi a kevés mozgáshoz, a változások óvatos kezeléséhez szokott emberi elmét, mely inkább hasonlít a millió éveken át alakuló ősemberi tapasztaláshoz. A szegény neandervölgyi néz szembe most a lehetőségek szivárványos sokaságával. Mákony és dögvész. A huszadik századi ember talán olyan lesz, mint ahogy a buta, de erős neandervölgyire tekintett a kommunikatív homo sapiens. Egyébként pedig mit élünk meg? Az utód nem úgy tekint az előtte járóra, mint a hagyomány, a múlt hordozójára, hanem mint valami elmaradott őskövületre. Harminc évesen kiöregedtél, mert nem tudod, melyik gomb mire való, és két másodpercnél többet időzöl egy látvány skicce fölött. Az a gyanúm, hogy a hagyomány fogalmát át kell alakítani.
A regény már az első oldalakon egyszerre szól az élőkről és a holtakról. Ahogy írod is: „Halottak járnak az élők között.” Elmosódnak a határok, ezek a figurák nem élők vagy holtak, hanem elevenek. Te inkább látod vagy hallod őket?
Hallom és látom is őket. Illetve akarom is ezt. Ha a fiatalon elhunyt anyai nagyanyám levelét olvasom, amit a rák okozta halála előtt írt egy-két nappal 1941-ben a férjéhez, a kicsi gyerekeihez, akkor tudom, hogy bizonyos helyzetekről mit gondolna. Látom a szép, okos, gyönyörű és sírnivaló sorokból, melyekben áll az idő, mint lepke a kristályban. A halál megszüntet, de az üzenetek érkezését nem tudja megakadályozni. Akik velünk éltek, tárgyak, kósza emlékekben velünk maradnak. Tanításaik igazítanak bennünket. A fiatal irodalom problémája, hogy föl akar nőni és megint adekvát akar lenni, és az milyen átkozottul bonyolult. Az ember kihull a saját történetéből, mégis benne marad. Az idősebbek problémája az, hogy egyre kevésbé érdekesek az elbeszélnivalóik. Lenne egy sejtésem. Nem biztos, hogy igazam van. A hagyományos olvasáshoz öregedni kell. Legyen benned idő, ami azt közvetíti, véges vagyok. Nem tudom, hogyan segítenek a halottak egy új, folyamatosan alakuló kommunikációs rendben, de nyilván segíteni fognak. A halál nagyon kreatív és tanulékony. Kéz a kézben az élettel.
Megosztod velünk mi volt a könyv ősmagja, origója? Talán a kert? A kastély? Az egyik hős?
Igen, egy kerttörténetet akartam írni, amire már vagy negyedszázada készülök. Aztán az alakulni kezdő regény lapjain föltűnő szereplők, azok akaratai, vágyai, és cselekményei átírták az egyébként sem poétikai direktívaként fölállított tervet. Maradt a kert, de csak úgy, mint valami paradicsomi szituáció. Volt egyszer, ha nem is volt, egy idilli gyerekszoba almafákkal, amiből kiestünk. De inkább nem volt. A kertnél fontosabb lett a kertben vagy a kerten kívül ügyködő ember, akit aztán víz alá engedtem, úgy is lát a világra, és azt hiszem, az olvasó is így fogja látni, van a víztükör, fölötte meg a történés. A benyomásokat pedig megtöri a vízfelszínen játszó dramaturgiai fény.
Ez a harmadik nagyregényed: A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók után itt is nagyon fontos az elbeszélés ritmusa. Mi alapján lett ez a regény utazósebessége?
Mind a három regény strukturálisan erősen töredezett. Mind a három regény több elbeszélői pozíciót alkalmaz, mindegyik regényben jelen van az omnipotencia. Egy nagyregény tenger. Hullámzik, nyílt és rejtett áramlatok sodorják a szereplők ladikjait és lélekvesztőit, van zátony, sziget. Van szélcsend. Van vihar, erős hullámzás, cápák. Igazán nem kedvemre való a katatónia, amely gyakran a regénybeszéd megingathatatlan alaphangjává válik, nálam emberek szerepelnek, hagyományos karakterrel, személyiséggel, különböző hangokkal, akik néha sietnének, néha meg csak állnak, mint a falba vert szögek. És aztán az idő kérdése, ugye. Az idő leágazásai, az emlékezés, a fölidézés, a konstruálás kérdései. A nagyregény általában hömpölyög. De kellenek öblök, kellenek hűtlenül elszakadó kiscsatornák, kellenek ismétlődő tájrészletek, melyeket mintha már megjártunk volna, szabad eltévedni, szabad ismétlődni, szabad újrakezdeni. Én így gondolom. Egy nagyregény fecseg is, mint a szomszéd, akitől nem tudsz szabadulni, pedig hogy húzza a vállad a piaci cekker. Többször elmeséli ugyanazt. Van ennek határa persze. Brutális erővel tért vissza az irodalmi nagyforma. Egy összegezhetetlen világ vár az összegezésre.
Míg a Könnymutatványosok a török időkben, a Virágzabálók pedig a 19. század végén játszódik, addig az új mű a századfordulótól 1957-ig. Mennyire jelent mást a történelem ezekben a könyvekben? És mit jelent az úgynevezett valóság?
A történelem bármelyik általad említett könyvben erős háttértapasztalat. Ezek a regények az ember keszekusza, soha nem kiszámítható történetéről szólnak, egyre reálisabban, mondhatni, a legendaszerűség szép lassan halad egy mesenélküli világ felé – a durva 50-es évekig. Én valóságról soha nem akarok beszélni. Nem tudom, mi az, hogy van, beteg-e, dühös, szomorú, mire készül. Valószínűleg nem csinálható, ugye? De a regény valósága, amiben viszont erősen hiszek, éppúgy, mint az egyszeregyben, ami néha három is, a regény legjelentékenyebb jelensége, eseménye. A regény valósága az, hogy te, mint olvasó elhiszed az írott mondatot, ez van, és így van, így kellett történnie, így érdekes, így meglepő, így dráma, egyszerűen szólva hiszel neki. A jó olvasás mindig az érzéken alapuló hit fölépítése. Egy világ tapasztalása, megélése elsősorban érzéki művelet, aztán persze tűnődni is lehet, miért nő fű, de van fűnyírógépem, kaszám, sarlóm, birkám, ami rág. A regény valósága nem igazság, hanem hihetőség. A regény valósága a regény szabadsága. Annak a helyzetnek az elérése, hogy elvileg bármit megtehetnél, de mégsem teszel meg bármit, hanem csak annyit, amennyi dramaturgiailag, poétikailag szükséges. Ezt a lehetőséget igyekeztem a Neandervölgyiekben kihasználni.
A könyv központi helyszíne kísértetiesen hasonlít a szülővárosodra, a budapesti helyszín pedig mostani lakóhelyed közelében játszódik. Segíti vagy nehezíti az írást a közelség tapasztalata?
Nyugodtan mondhatom, hogy segíti. Egy ilyen műben rengeteg olyan helyszínre, szituációba merészkedik az ember, ahol elvileg semmi keresnivalója, másfelől meg honnan is tudná, hogy ott mi a dörgés. Hogyan kenik ott a vajas kenyeret. Úristen, milyen messze lakik a szomszéd! Soha nem azon múlik, hogy otthonosabban mozgok-e az idegen terepen, vagy mintha aláaknázott területen araszolok, ahol bármikor fölrobbanthat engem az ismereti vagy a tapasztalati hiány. Voltam én ebben a regényben minden, ami sehogyan sem lehetnék. Fiatal nő, zsidó, idős nő, bolond, verőlegény, hithű kommunista, arisztokrata. Ha rendben van, az olvasó is sokszor fog ruhát, lakhelyet és lelket váltani. Igazán szeretettel ajánlom az olvasó figyelmébe Sós Ernát.
Több mint ötven fontos szereplője van a regénynek – álmodtál valamelyikükkel?
Inkább az éber pillanatokban vannak velem. Erna például. Sándor, a fia, Erzsi, a színésznő. Nagyon sokat gondolok rájuk, erre vagy arra helyzetre mit mondanának. A nagytörténetből végül ki lett húzva egy mozaikhalacska, aki ide-odaúszkált az epizódok között. Szerettem. Elvesztettem. És látod, néha még mindig föltűnik, ideúszott e beszélgetés végére, pedig nincs is már.
Szegő János