Anyáknapi köszöntők
Bíró Szabolcs köszöntője
Megtaláltam a tökéletes regényrészletet anyák napjára, ennél „anyáknapjább” konkrétan nem is lehetne.
A birodalom ura (részlet)
A hajók ünnepélyes lassúsággal úsztak be a manfredoniai kikötőbe, és a herceg, aki kisszámú kíséretével a partról szemlélte az eseményeket, úgy érezte, az a szép nagy zászlós gálya, mely a legpompásabb díszítést kapta, sosem fog horgonyt ereszteni. Kínzó lassúsággal vánszorogtak a percek, Andrásnak pedig folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát, hogy ha eljön a pillanat, muszáj lesz megzaboláznia indulatait: nem ronthat az anyjára, nem vetheti magát ölelő karjaiba, nem csókolhatja arcát – nem viselkedhet úgy, mint bármely gyermek, aki tíz éve nem láthatta az édesanyját.
Tíz éve…
Piast Erzsébet ugyanezekkel a gondolatokkal viaskodott: ugyanolyan lassúnak érezte az idő múlását, akárcsak a fia, és ugyanúgy fegyelmezni volt magát kénytelen. Ő most nem egy szétszaggatott szívű édesanya, hanem egy birodalom anyakirálynéja, az uralkodóval szinte egyenértékű kormányzói főméltóság. Legszívesebben felrontott volna a fedélzetre, hogy a korlátnak dőlve integessen a part felé Andrásnak, véresre kiabálva a torkát, hogy itt van, jön már, hamarosan ismét együtt lehetnek.
(…)
Tiritarka embergyűrűben sétált le a mólóra, s onnan már a meghatározott rendben indultak el mindnyájan a kikötőben várakozó nápolyi küldöttség felé. (…) Meglehet, otthon Magyarországon ez a válogatott társaság valósággal kiragyogott a sokadalomból pompa, fény és kellem dolgában – a jóval finomabb megjelenésű, jellemzően borotvált arcú, olajos hajú, könnyű rövid ruházatot viselő dél-itáliaiak azonban egy csapat tagbaszakadt, nagy bajuszú, szakállas, földig érő nehéz ruhát viselő, vad magyar férfiembert láttak bennük. Erzsébet királyné hölgykoszorújára viszont még nekik sem lehetett egy szavuk se.
A parton jóval kisebb fogadóbizottság állt (…). A calabriai herceg udvartartásának olasz tagjai, többségében életerős, jóképű ifjak, izgatottan súgtak össze.
A szemből érkező királyné is odahajolt Csór Tamáshoz, hogy a fülébe súgjon valamit. Senki más nem hallhatta, hogy Erzsébet azt kérdezi a várnagytól:
– Melyikük az, Tamás? Melyikük a fiam?
A férfit megütötte az egyébként teljesen érthető kérdés: egy évtizeddel ezelőtt András még csak ötéves kisfiú volt – most már zömök alkatú, izmos dalia. Bőrét sötétre cserzette az erős déli napsütés és a sós tengeri levegő, barna haja csakem szőkévé fakult.
– Ő az, felség – mondta Csór Tamás (…). – Az ezüsttel hímzett kék brokátselyem öltözékben, rövid karddal az oldalán.
Aztán odaértek. A papok latinul köszöntötték a herceget, majd szétváltak, utat engedve Piast Erzsébetnek.
A királyné ragyogott a boldogságtól. Büszkén nézett a fiára, akárha most látná először – bizonyos értelemben így is volt. András zavartan fürkészte az arcát: ismerős volt neki álmaiból, a halovány emlékképekből. Csupán egy-két ránc volt új az anyja szája szegletében, szeme alatt, törődött homlokán. De a királyné még mindig ugyanolyan fenségesen szép volt, mint egykor.
András előrelépett, féltérdre ereszkedett, és gyengéden megérintette Erzsébet bársonykesztyűbe rejtett jobbját: azt, amelyiket Felicián megcsonkította, s amely csak a kesztyűbe varrt, finoman megmunkált faujjak miatt tűnt első látásra épnek. A herceg nem az ujjakat, hanem a tenyeret fogta meg, s a kézfejre lehelt puha, szeretetteljes csókot. Majd a másik kezével a királyné csuklóját is megérintette, hogy az arcához, s végül a homlokához szorítsa azt az ezerszer áldott kezet.
– Édesanyám – mondta ki a létező legszebb magyar szót tíz hosszú esztendő után először. – Isten hozott a Nápolyi Királyságban!
Cserháti Éva köszöntője
Ha anyám nem olvas, én nem leszek író. Az üveges könyvszekrény gyerekkorom legnagyobb kincsestára volt. Sokszor megálltunk előtte, és ő kezembe nyomta a következő kötetet. Semmit nem tiltott meg, csak néha annyit mondott: Inkább ne most. Anyám azóta is rendületlenül olvas, és választásai megkönnyítették számomra, hogy olyan tisztelettel forduljak a krimi műfaja felé, ami sok irodalomtudós szerint csak a szépirodalomnak jár. Ő délelőtt filozófiát vesz a kezébe, délután szerelmes regényt, hol gazdasági tanulmányokkal mulatja az időt, hol konspirációs fikcióval szórakozik. Anyám mindenevő olvasó a szó legnemesebb értelmében. Azt, hogy szabadon alkotok, neki köszönhetem.
Dávid Ádám köszöntője
Anyukám kamaszfejjel szeretett bele a kerámiakészítésbe. Aztán jött az egyetem, a munka, a családalapítás, és csak évtizedekkel később, nyugdíjasként tért vissza ehhez a szenvedélyéhez. Határtalan anyai szeretetét titokzatos szépségű tárgyakká formázza.
Tavaly kerek születésnapját ünnepeltük családi körben, erre az alkalomra született ez a versem, ami anyák napja alkalmából is aktuális:
LXX. szonett
Agyagból alkotta Isten Ádámot,
de engem te vajúdtál világra.
Bármikor gyötörtek kába lázálmok,
testemből a kórt türelmed kivágta.
Kezed alatt engedelmes az agyag,
világokat teremtesz belőle,
hiszen ha alkotsz, akkor is anya vagy,
amit formálsz, tőled kap erőre.
Nem tárgyakat szül ez az ősi ösztön,
mindenhez lelket kell kreálnia.
Tűzben edzett testük már nem is börtön,
így válik belőlük kerámia.
Teremtő erőd még soká növesszed,
agyagból gyúrjál bölcsőt és keresztet.
Kiss Noémi köszöntője
Anyák napján gyerekkoromban elmentünk Gödöllőre a nagyszüleimhez. Virágzott a két magas gesztenyefánk, roskadozott az orgona, addigra lepotyogott a diófa virága. Húsleves volt, csirkepörkölt, rohangálás az unokatestvérekkel a falusias földúton. Anyám nem szólt ránk, anyák napján megszelídült. A fején táncoltunk. És mi a délutáni kávéhoz elénekeltük neki az orgonavirágot. Cigarettázott, kivételesen egy pálinkát is talán megivott. Ölelgette az ikertestvéreimet. Én meg elmehettem motorozni, egyedül, magamban. Anyám teljesen felszabadította a családot. Nagyon szerethette a tavaszt! Nagylány is egyszer anyáknapján lettem…. az anyák napják a felnövésről szólnak nekem. Az elmúlásokról.
Mechler Anna köszöntője
Anyának lenni az életben az egyik legnagyobb kaland. Életre szóló feladat, állandó tanulás, hatalmas hajtóerő, olykor nehezen viselhető teher – mégis, valami boldogságos, semmire-sem-cserélném érzés. Kacagós órák, amikor valami sikerül; az ember szíve megtelik szeretettel, büszkeséggel, örömmel. Csendes tépelődés, ha a megoldásra váró problémák sokasodnak, valami félrecsúszik, és nem látszik az alagút vége… Minden nap egy új kihívás, és korántsem biztos, hogy sikerül elvégezni, amit elterveztem. Ugyanakkor váratlan örömök érnek, és lehetőségem van csak akkor, csak ott, csak azt megtenni, amit egy édesanya megtehet. Legyen az egy jó szó, egy bátorító ölelés, egy második szendvics az uzsonnás tasakban, egy telefonhívás a vizsga előtt vagy egy leszakadt gomb felvarrása.
Amikor gyerekként szavaltam az anyák napi ünnepségeken, sosem értettem: jól-rosszul elmondott szövegeink hallatán miért pityeregnek az anyukák? Aztán átkerültem a másik oldalra, és azóta én vagyok az első, akinek elerednek a könnyei a műsor közben. Mert anyának lenni az életben az egyik legnagyobb kaland.
Mészáros Dorka köszöntője
Anyák napja mindig sokkal előbb betör a gondolataim közé, mint április vége. Azon kezdek pörögni, mivel lepjem meg anyukámat és mamámat, mi az, amit még nem lőttem el – egyre nehezebb volt ilyet találni. Igazán semmi nem jó, semmi nem elég, hogyan is lehetne kifejezhetni azt, amit jelentenek nekem.
Aztán idén már én is anyaként ünneplek. Ez egyrészt azért remek, mert így a kisfiammal együtt tudom kitalálni az ajándékokat, és jó ideig megvagyok. Másrészt egészen megmagyarázhatatlan érzés. A legjobb dolog, ami valaha történt velem. A legnehezebb dolog, ami valaha történt velem. Nehéz, mert próbálok egyszerre lenni anya, feleség, író, műhelyeket tartok, egyetemre járok, futok. Dorka vagyok, de anya
elsősorban. Anyának lenni minden. Minden. Tényleg, egyszerre minden.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire szerelmes tudok lenni.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés, ha összenyálaznak és megtépnek.
Nem gondoltam volna, hogy valakit ölelni fogok, amíg bilizik, és ezt a legnagyobb örömmel teszem.
Nem gondoltam volna, hogy így bírom alvás nélkül.
Nem gondoltam volna, hogy így fog hiányozni a fogatlan mosoly.
Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb boldogság lesz egy pöttöm lényt magamon altatni. Akkor is, ha iszonyúan kell már pisilnem.
Nem gondoltam volna, hogy ezt akarom majd csinálni életem végéig.
Patkó Ágnes: Az élet és az élesztő
A mi családunk nőtagjai mindig is híresek voltak arról, hogy ha sütni kell, a legbonyolultabb kihívás sem rettenti meg őket. Mi nem értjük, amikor valaki azt mondja, nem mer kelt tésztát sütni. Nem értjük, amikor valakinél nem kel meg a tészta. Nálunk az a biztos, ha hátat sem igen fordítunk neki, mert egykettőre kinövi a túlméretezett tálat is. Szerintem a kezünkben van a tudás, amit én magamban, talán kissé fellengzősen, az életre hívás képességének nevezek. Én a nagymamámtól és édesanyámtól kaptam. És adjuk tovább, nőkben egyébként igen gazdag családunkban. Amikor anyák napján már nem köszönhetem meg személyesen a teremtés képességét, mindig arra gondolok, hogy amit sütök, amit írok, azt mind tőlük kaptam. Velem vannak a kalácsban, ahogy a szövegben is.
Puskás Panni köszöntője
Egy darabig tényleg azt hittem, hogy írok majd valami true feminista köszöntőt erre a szép, anyák napja nevű ünnepre, de aztán rájöttem, hogy semmi értelmesebb nem jut eszembe, mint amit Réz Anna már leírt Mardos című kötetében, Az anyaság mítosza című fejezetben. Idézem: „Nem fogok kertelni: az anyaság mai képe nevetséges és abszurd, fenntarthatatlan és kártékony. (…) Amíg mindenért az anya a hibás, elmosódik az a társadalmi környezet, kontextus, amelyben az úgynevezett gyereknevelés lezajlik. Így senkinek nem fog eszébe jutni más felelősöket keresni.”
És hogy kik azok a más a felelősök? Nos, Réz Anna őket is megnevezi, és most mindenféle magyarázat nélkül felsorolom őket én is: az apák, az állami intézményrendszer, a fizetett munkavégzés és a tartalmas családi élet összeegyeztethetetlensége, a szülői életmód elétréktelenedése a társadalom szemében, valamint a nukleáris családmodell kudarca. Réz Anna azt is mondja, hogy nincs a világon senki, akinek érdekében állna ezekről a problémákról beszélni – persze, az anyákon kívül, akik ehelyett inkább a bűntudattal küzdenek, és rettegnek attól, hogy valamit végérvényesen elrontanak.
Szóval anyák napjára a legjobb, amit jelenlegi tudásommal kívánhatok az anyáknak, hogy merjetek haragudni arra a világra, ami e szűkös keretek közé szorítja őket. Változás ugyanis csak ebből születhet, az önmarcangolásból nem. Meg persze, kis ibolya, tulipán, miegymás.
Sólyom Anna: Anyaföld
A Föld – az Anyaföld, és a Föld, a bolygó. A Föld, millió lény anyaméhe, s a méhünk bolygó-öle, amelyből világok szültnek.
Annyi mindent szülünk mi, nők… spanyolul nagyon szép kifejezést használnak erre: „dar luz” – ami talán magyarul a világra hoz kifejezésnek felel meg a leginkább. De fordíthatnánk úgy is: fényt adok neked. A születésünk élménye és az addig vezető kilenc hónap velünk marad életünk során: újra és újra megszületünk a sötétből, a belsőből a fénybe, a külsőbe, a világra.
Jaap van der Wal holland embriológus szerint a születésünk után mindent már csak ismétlünk: újra és újra visszatérnek azok a mintázatok, amelyeket átéltünk anyukánk hasában és a világra jövetelünk során. Épp ezért tartja fontosnak, hogy tudjunk kapcsolódni a bennünk élő embrióval – akik voltunk és vagyunk.
Ráadásul az a petesejt, amelyből születtünk, ott volt már a nagymamánk hasában, hiszen az összes petesejt, amely potenciálisan egy következő életté válhat, már az embrionális fejlődés során kialakult az édesanyánkban.
Rétegesen, sokszorosan össze vagyunk fonódva mindazokkal az anyákkal és apákkal, akik előttünk éltek, és akik lehetővé tették számunkra az életet. Május első vasárnapján emlékezzünk tehát erre is, hogy anyák végtelen folyamából születünk, és az ő álmukból növekedünk, táplálkozunk, mígnem anyává válunk magunk is.
Anyának lenni – csoda. Az élet ajándék, fizikai testből fizikai testbe életet adni pedig egy misztérium: van, akinek megadatik, van, aki másképp születik anyává. Mert anyává is születünk. Vagy a gyermekünk által, vagy az átsuhanó babánk által, vagy a hozzánk érkező, más testből született babák által, vagy egyéb kreatív alkotásaink által.
Annyiféleképpen lehet anyának lenni! Méhünk bolygó-öle ontja magából a hús-vér gyermekeket, a projekt-kicsinyeket, az idea-csecsemőket, a sivalkodó vagy édesen alvó művészeti alkotásokat, rémálmot-nyugtató könyveket, ölelő közösségeket, négylábúakkal való kapcsolódásokat. Anyák napján azt a titkot ünnepeljük, amikor megértjük, hogy fizikailag és metaforikusan is, a vérünkkel táplálva életet adhatunk annak a világnak, amelyben élni akarunk.
Egymás tanítói vagyunk, anyák és gyermekek, és ha szerencsések vagyunk, ez a szeretetkötés végigkísér az életen, és felfedezhetjük, hogy édesanyánk is egy személy, külön álmokkal, külön valósággal, tápláló lényével, nehézségeivel, élettörténeteivel, nehéz vagy könnyebb döntéseivel – pont, mint mi.
Óriási ajándék az, amikor a gyermeki szeretet a másikat értő szeretetté tud növekedni, ahogy idősödünk. Ehhez persze sokszor belső felfedezőutakra van szükség, hogy megértsük, feloldjuk a nehézségeket, amelyek az utunkban állnak.
Gyógyítókká is válunk a saját magunk számára, amikor anyává tudunk válni legbelül, és gondozni tudjuk azokat a belső gyermek-személyiségeinket, akiknek még mindig fáj édesanya.
Boldog Anyák Napját a sokféle és sokszoros módon anyává érő nőknek, mindannyiunknak, és kívánom, hogy tudjunk tápláló-védő öleléssé válni mindazok számára, akik mellé anyává válni hív minket az élet.
Steigervald Krisztián: Anyánk napja
Az anyák napja a szerencsésebb (remélem) többség számára egy meghatóan nagy ünnep. Az újszülötteknél az ünneplés még a szülők feladata, sokszor a friss apuka köszönti édesanyát, vagy anya saját maga köszönti gyermekét (és így magát) ezen a napon. Az óvodások-kisiskolások izgatottan készülnek az intézményi köszöntőre, ahol szinte minden édesanya megállás nélkül hüppög. A tinédzserek a maguk lezserségével együtt is csak odaállnak anya elé valamilyen kis virággal a kezükben, hogy azt félszeg mosollyal és egy-két szóval gyorsan átadják. Felnőttként sokunk sorsa a virágboltokban való sorbanállás, hogy aztán – legalább ezen a megbecsült napon – kicsivel több időt töltsünk, kicsivel több figyelmet szenteljünk szülőanyánknak. Egy ünnep, ami nem oszt meg bennünket, amikor feléledhet bennünk gyermeki énünk – korosztálytól, de akár generációtól függetlenül is.
És ha a szívedben esetleg harag, hiány, sértettség van, próbálj ezen a napon megértéssel fordulni szülőd felé. Ha valamit megértesz az életéből, a mindennapjaiból, a jelenéből, talán közelebb kerülhettek egymáshoz kicsit. Megérteni annyi, mint megbocsátani – mondta Hemingway. Hátha igaza van…
Zajácz D. Zoltán köszöntője
Emlékszem, gyermekkoromban valahogy állandósult bennem a rettegés, hogy meg fog halni az anyám, és akkor nem marad senkim a világon…
Most, hogy már tizenhat éve nincs köztünk, pontosan tudom, hogy egy anya elvesztését is túl lehet élni. És, hogy jönnek még fontos nők az ember életében, például feleség, leánygyermek. És akkor soha nem leszünk egyedül. De ma már azt is tudom, hogy anya nélkül kicsit mégis árvák maradunk.
Az én anyám túl korán ment el. Sokáig haragudtam a sorsra, hogy csak ennyi idő jutott nekünk ezen a bolygón. Már nem érhette meg, hogy teljesült a gyermekkori álmom, és ha kissé megkésve is, de író lett belőlem. Még annyi mindent el szerettem volna mondani neki…
Szívből kívánom minden olvasómnak, hogy tovább lehessenek együtt az édesanyjukkal, mint én!
Pálmai-Lantos Éva köszöntője
Régen mindig értetlenkedtem, amikor azt mondták, mennyi kisebb-nagyobb dologban hasonlítok az édesanyámra vagy a nagymamámra. Hogy én? Dehogy is! Ma – ha a tükör előtt beletúrok a hajamba, jobban megnézem a jellegzetesen visszahajló hüvelykujjam, az árnyék ívét a szemem alatt, ahogy megfeszül az állam, amikor megmakacsolom magam – pontosan értem, miről beszéltek. És már nem akarok dacolni ezzel, mert ez vagyok én, ez vagyunk mi, ez az összetartozás és a szeretet a testemre írva.
