Holly Webb: A vidrák éneke (részlet)

ELSŐ FEJEZET
A hódvárban

Bársony erőteljesen úszott felfelé, fénylő cseppek záporát árasztva törte át a vízfelszínt, és nevetve figyelte, ahogy a napsugarak beborították a bundáját. Apró szivárványkarikák remegtek az orra előtt, ahogy a fény megtört a vízen, és Bársony úgy forgott körbe-körbe, mint egy falevél a szélben, mielőtt a folyó vonzása visszaszólította volna őt a mélybe.

Most pihent, a hátán lebegett, és lehunyta a szemét, hogy kizárja a napfényt. A víz a part közelében meleg volt, sekély és csendes. Ő pedig elég keményen dolgozott, megérdemel egy kis pihenést, gondolta, bár egy gyors oldalpillantással rögtön ellenőrizte, vajon a többi fiatal hód közül észrevette-e valaki, hogy lustálkodik.

Itt még csak nem is láthatják, döbbent rá. Kicsit lentebb a folyón mindannyian hősiesen küzdöttek egy kidőlt fával, amely félig a vízben, félig a parton feküdt. Bársony mély sóhajjal fordult ismét a hasára, és bánatosan nézett az ágra, amelyet vontatnia kellett volna. Nem volt benne biztos, hogy egyáltalán érdemes-e elszállítania a hódvárig. Harmat és Foltos biztosan holmi gallynak nevezné, ami csak icipicit lenne igazságtalan. Tényleg nem volt túl nagy. Bársony nem is igazán értette, ők hogyan képesek kedvük szerint irányítani a nagy fatörzseket.

– Jól vagy?

Bársony megpördült, szinte bukfencet vetett, mire a mögötte álló öreg hód felkacagott.

– Bárcsak az öreg csontjaim engednék, hogy így pörögjek – mondta Dér nyugodtan. – Gyors vagy, mint egy hal, kislány. De mi történt, hogy csak így bámultál a napba? Mit csinálsz itt?

– Csak pihentem – felelte Bársony. – És csak egy pillanatra – tette hozzá gyorsan.

Nem akarta, hogy Dér kisebbnek és gyengébbnek lássa őt, mint a többieket. Bársony persze tudta, hogy kisebb, de igyekezett ezt nem túl nyilvánvalóvá tenni mindenki más számára.

Nagyon jó, hogy olyan gyors volt, mint egy hal, de a dicséret nem sokat ért, ha egyben azt is jelentette, hogy a fogai is olyan gyengék, mint a halfogak. Bársony sokáig azt hitte, hogy ez csak az életkora miatt van így – hogy előbb-utóbb kinőnek a felnőtt fogai, és akkor majd ő is képes lesz hatalmas fatörzseket kifaragni a fogaival, mint a klán többi tagja. Ám lassan kezdte belátni, hogy ez soha nem fog megtörténni.

Így hát más munkákkal tette hasznossá magát. Mindenhol ott volt, mindig segített. Senkinek nem hagyott esélyt arra, hogy észrevegye: az ő fogai csak a fakérget tudják megrágni ahelyett, hogy átharapnák a faanyagot.

Más dolgokban viszont igazán jó volt, próbálta Bársony biztatni magát, de egyre kevésbé találta megnyugtatónak ezt az érvet. Gyorsan, akrobatikusan úszott – de mire jók azok az ostoba trükkök? Lassú víz partot mos, mondogatta az apja. Ráadásul általában olyankor, amikor Bársony gyorsabban úszott vagy mélyebbre merült, mint a többiek. Mintha csak emlékeztetni akarta volna, hogy nincs mire büszkének lennie.

– Vidd le azt az ágat a gáthoz, kis drágám – kérte Dér, és lefelé intett a fejével. – Én megyek, és kicsit megsürgetem a többieket. Mostanra már le kellett volna tisztogatniuk azt a törzset. Remélem, minden készen áll az úsztatáshoz.

Bársony bólintott. Dér meg sem kérdezte, miért nem gyalulgatja ő is a fatörzset Harmattal és Foltossal. Ő volt a gyenge láncszem, a kis drága. Egy vicces, alulméretezett teremtés, aki persze hajlandó segíteni, de akire nem lehet igazán számítani. Bársony azon tépelődött, hogy a gátépítők vajon mennyi időt töltenek el azzal, hogy jelentéktelen feladatokat találjanak ki, csak hogy őt lefoglalják.

Alig néhány perce még olyan boldog volt. A napfény a bundáján igazi, egyszerű öröm volt. Most hazafelé úszott, és mancsaival ügyetlenül terelgette a vékony ágat a folyó erős sodrásával küzdve, ami megpróbálta elragadni tőle a fát és előreküldeni a folyón.

Remélte, hogy Dér nem látja, ahogy vergődik és kínlódik gyenge mancsaival, tűhegyes fogaival. Csak félig-meddig tudta irányítani a vékony ágat, a folyó pedig elsodorta őt Harmat, Foltos meg a többiek mellett. Hallotta Harmat elfojtott nevetését és azt is, ahogy Foltos csitítja őt. Nem érdekel, motyogta magában. Nem érdekel.

Végül sikerült erősen megragadnia az ágat, és hagyta, hogy a folyó a part felé sodorja őt a mellékcsatornán, amely a gáthoz és a tetejére épült erődhöz vezetett.

Épp a tavaszi átépítés munkálatai zajlottak: meg kellett erősíteniük a gátat és a hódvárat. Bársony látta, ahogy a klán idősebb tagjai a gát tetején szorgoskodnak, kopogtatják a rönköket, újabb és újabb adag tömítőiszappal töltik ki a réseket. Ahogy közelebb ért, Bársony észrevette, hogy az apja is ott van, fent, és komor pillantásokat vet a vár tetejéről egy vastag tartófalra. Bársony lejjebb ereszkedett a vízben, és megpróbált elbújni az ág mögött, amelyet szállított. Tudta, hogy csapzottnak és kimerültnek látszik, ráadásul olyan ágat hoz, amit az apja csak játszadozásra tartana alkalmasnak, és rögtön a kölyköknek adna.

Az apja természetesen észrevette őt, és üdvözlésképpen felemelte a mancsát. Rozsda, az egyik ifjabb építő odasuhant, hogy megnézze, mit hozott Bársony. Nagyjából egy nyárral volt idősebb Bársonynál, nemrég fejezte be a tanonckodást, és csendes büszkeséggel tekintett magára. Nyilvánvalóan őt is figyelmeztették, hogyan viselkedjen Ezüst mester kislányával.

– Kitűnő, kitűnő – mondta, és vidáman mosolygott Bársonyra. – Már tudom is, hova illik ez az ág.

Bársony bólintott, de nem villanyozta fel a másik kitörő lelkesedése.

– A többiek is nemsokára érkeznek, egy hatalmas fát hoznak – morogta. – Úgy láttam, egy kidőlt tölgyfa, fentebbről hozzák, jó tömör fának tűnik.

Rozsda erre már valóban felderült, bajusza remegett a lelkesedéstől.

– Ó, tényleg? Valami nehézre van szükségünk, hogy megerősítsük a fő kamrát. Tudod, több helyen megrepedt.

Buzgón Bársony háta mögé kémlelt, hátha mielőbb észreveszi a többieket. Bársony visszahúzódott, utat engedve a bejáratnál, amint meghallotta, hogy már egészen közel járnak a csatornán.

Joggal voltak büszkék magukra. Hatalmas fatörzset úsztattak be, olyat, amellyel legalább két napig dolgozhattak tovább az építők, hosszú számításokba mélyedve, örömmel kopogtatva, követve a faanyag természetes görbületeit. A hat fiatal hód egészen a révig tolta a törzset, majd félig kiemelték a partra, hogy jól és biztonságosan álljon. Bársony figyelte, ahogy letisztogatták a mancsukat és büszkén összeütögették vállukat, miközben Rozsda lelkesen magyarázott nekik.

A vékony ág, amit ő hozott, észrevétlenül visszacsúszott a vízbe. Bársony nem vette a fáradságot, hogy utánaeredjen.

* * *

Aznap este Harmat és Foltos között ült, bólogatott és öszszemancsolt velük, valahányszor egy-egy idősebb klántag odajött, és a tölgyóriást dicsérte. Ott volt az ünnepségen anélkül, hogy igazán a részese lett volna, az étel pedig száraznak és ízetlennek tűnt számára.

– Tessék, kóstold meg ezt! – Harmat egy agyagtálat nyújtott felé, amelyben könnyűre párolt nádbélszeletek voltak: igazi különlegesség, amit a szakács széles mosolylyal tett eléjük. Harmat ezüstös bundája felborzolódott az örömtől. Az ilyen ínyencségeket általában az idősebb építők számára tartogatták. Azonban a várban mindenki hallott a fiatalok hőstettéről.

– Nem, köszi! – Bársony hirtelen eltolta magától a tálat. A fűszeres mártás kilöttyent az edény oldalán.

– Hé! – Harmat csodálkozva bámult rá a gyertyafény-ben. – Mi van veled?

– Semmi. – Bársony a tányérjára meredt. Megpróbált lenyelni egy újabb falatot a pácolt mocsári gólyahírből, de megakadt a torkán, és köhögni kezdett tőle. Harmat keményen hátba vágta, amitől a fiatal lány kis híján arccal a tányérjában landolt.

– Bocsánat! – dörmögte Harmat vidáman, és vissza-segítette Bársonyt a padra. – Néha nem jól mérem fel, mekkorákat ütök.

Bársony arra vágyott, hogy visszaüssön vagy hogy kiosszon egy komolyabb harapást a másik érzékeny nyakszőrzetébe. Esetleg az arcába borítsa azt a tányér nedves nádbelet. De mégsem tette. Először is, az apja figyelte őket. És különben is, Harmat nem tett semmi rosszat. Mindent jól csinált. Épp ez volt az egészben a legnehezebb.

– Bársony, nem énekelsz nekünk? – Foltos rátette egyik pöttyös mancsát az övére. – Egyet azokból a dalokból, amelyeket a szürke hódról és az utazásairól szoktál énekelni? Lehetne azt, amelyikben egészen a torkolatig úszik le a folyón, és megtalálja a tengert?

– Most inkább nem – felelte Bársony. – Most senki nem akar dalokat hallgatni: arról a nagy fáról akarnak beszélgetni veletek.

Valójában csak nem akart énekelni. A többiek közül senki sem énekelt, bár néhány fiatalabb hód szerette az asztalokon ütni az ütemet kíséretképpen, mások pedig a lábukkal dobogtak. Az éneklés is olyan dolog volt, ami miatt Bársony kilógott a többiek közül. Már egészen kicsi korától hangicsált és dalolgatott magában, legalábbis így mesélték neki, újabb és újabb édes zagyvaságokat talált ki a hullámokról, a víz fodrozódásáról és a szél hangjáról a bozótosban. Eleinte csak a többi kölyök szórakoztatására énekelgetett, de újabban a fiatalok néhányszor már arra is megkérték, hogy az egész társaságnak énekeljen.

– Írj egy dalt a fánkról! – kiáltotta Harmat izgatottan, és Foltossal együtt megragadták őt egy-egy mancsánál fogva, és felsegítették az asztal tetejére, a tányérok és edények közé. Bársony nem nagyon tudta, hogyan szabadulhatna ebből a helyzetből éneklés nélkül. Egy pillanatig az asztal lapját bámulta, zavartan pofozgatta keskeny, hajlékony farkát a mancsával. Nem vette észre az idősebb klántagok nyugtalan tekintetét, ahogy azt figyelték, hogyan kanyarítja a farka hegyét szórakozottan az álla alá. Ezt egyetlen más hód sem tudta volna megtenni, soha.

Végül Bársony halkan dúdolni kezdett egy dallamot, a különös hang pedig elhallgattatta a csarnokban a csevegést, és arra késztette a hódokat, hogy abbahagyják az utolsó falatnyi cukrozott százszorszép vagy diós sütemény rágcsálását, és végre az asztalon álló lányra figyeljenek.

Énekelt:

Magasan álltam fenn, a sás fölött,
messzi égig nyúló oltalom.
Sok hódnemzedék fülébe költözött
szívig hangzó fáradt sóhajom.

Furcsa és gyászos dal volt, és Bársony hallotta a meginduló suttogást az asztalok körül. A bizonytalan mormogást, a csoszogást a padlón.

– Egyáltalán nem ilyesmire gondoltam – morogta Harmat Foltos fülébe elég hangosan ahhoz, hogy Bársony is hallja. – Arra számítottam, arról szól majd a dal, hogyan hoztuk be a törzset, nem egy ilyen elvont szövegre.

De Foltos csak oldalba bökte, és tovább hallgatta Bársonyt. A társaság többi tagja is elcsendesedett, a fakitermelésről és a gyűjtögetésről szóló beszélgetések elhaltak. A hódok figyelmesen füleltek, a dal átjárta őket, és gyökeret eresztett bennük.

Bársony úgy érezte, nem ő döntött úgy, hogy befejezi az éneklést: a dal egyszerűen véget ért. Bizonytalanul pislogva állt az asztal tetején; egy pillanatra elveszettnek érezte magát.

– Gyere! – Foltos állt előtte, és felé nyújtotta a mancsát, hogy lesegítse, Bársony pedig hálásan lekászálódott az asztalról. Alig várta, hogy elrejtőzhessen a figyelő tekintetek elől. Úgy látta, hogy több száz szempár csillog felé a gyertyafényben.

– Mi volt ez? – vonta kérdőre suttogva Harmat, amikor visszaült a padra. Bársony zavartan bámult vissza rá. – Azt hittem, arról fogsz énekelni, milyen ügyesek voltunk, hogy ilyen nagyszerű fát úsztattunk haza – folytatta mogorván. – Nem pedig szomorú dolgokat a gyökerekről, korhadásról, haldoklásról.

– Sajnálom. Egyszerűen ez jutott eszembe – motyogta Bársony, és próbálta elkapni a fejében még ott keringő szavak foszlányait. Körülnézett a teremben, és észrevette, hogy a társaságra furcsa csend ereszkedett. Az oldalpil lantásokból, amelyeket elkapott, arra következtetett, hogy ehhez talán a dalnak is köze lehetett.

Bársony felsóhajtott. Nem tehetett az egészről. Felkapott egy szelet diós süteményt. Hirtelen rátört az éhség, és a szelet fölé görnyedve, a rágásra összpontosítva igyekezett kizárni a fejéből a teremben újrainduló beszélgetést.

– Olyan furcsa kis teremtés, nem igaz? Ez a hátborzongató ének, hol tanult ilyesmit?!

– Szegény Ezüst mester!

– Nos, ilyen dolgok történnek, ha valaki… – A beszélő szeme kissé kidülledt, ahogy egyik társa az oldalába döfött a könyökével. Az illető gyors oldalpillantást vetett Bársonyra, és elhallgatott.

Bársony lejjebb eresztette a vállát, és igyekezett úgy tenni, mint aki teljesen belemerült a diós sütemény majszolásába, bár az édesség a fogai közé ragadt, és már émelygett tőle.

Éppen azon tűnődött, hogy miként tudna gyorsan és észrevétlenül elszökni a teremből, amikor finom surrogást és mormogást hallott, és felpillantva látta, hogy az apja közeledik.

A hódok úgy tartották, hogy a klán minden egyes tagja egyenlő, ezért nem volt náluk főasztal… de főépítőmesterként az apja ült annál az asztalnál, amelyik a főasztal lett volna, ha lett volna nekik olyan. Bársony és társai a terem másik végében vacsoráztak, és minden hód, aki mellett Ezüst mester elhaladt a teremben, figyelt rá, hogy biccentsen neki és elmormolja esti jókívánságait.

– Későre jár, kicsim! – szólt Ezüst mester, halk hangja végighullámzott az asztalok között. Bársony sietve lecsúszott a padról, és követte őt.

Szerette volna, ha a nevén szólítja – így az volt az érzése, hogy apja mindenkit emlékeztetni akar arra, hogy egyetlen gyermeke kicsi és furcsa. Most mégis örömmel követte.

Bársony végigsietett a folyosón. A járatok labirintusán át gyorsan a lakrészükhöz értek, amely két, egymásba nyíló szobából állt, előtte egy kisebb előtérrel.

– Az a dal – mondta az apja, és a hangja olyan halk volt, hogy Bársonynak közel kellett hajolnia hozzá, hogy megértse. – Honnan jött?

Bársony zavartan pislogott. Az apja nem szerette, ha felhívja magára a figyelmet, és nem helyeselte, ha énekelt. Soha nem tiltotta meg neki, de Bársony tudta, hogy az éneke nyugtalanítja őt. Igazság szerint, gondolta Bársony csüggedten, miközben az apja felakasztotta a lámpást a falra, nem akarta, hogy a lánya bármivel felhívja magára a figyelmet. Ez pedig már veszélyesen közel állt ahhoz a gondolathoz, hogy talán egyáltalán nem akarta őt.

– Nem tudom – suttogta. – Nem én találtam ki. Legalábbis nem hiszem.

Lehajtotta a fejét, várta, hogy az apja azt mondja neki, hogy ez badarság, és azon tűnődött, hogy vajon hazudnia kellett volna-e. De a szavak erejét és azoknak az elnyúj tott, szomorú hangoknak a nyomát még mindig ott érezte valahol a bensőjében, és nem tudta megtagadni őket.

Az apja bólintott, mintha efféle válaszra számított volna.

– Légy óvatos, kicsim! – suttogta, és ezúttal Bársonyt már nem zavarta annyira a becézés. Kihallotta a törődést apja morgós hangjából, látta a méretes, öreg mancsok ügyetlenkedésében, ahogy a vékony nádszálakat rendezgette csak azért, hogy neki puha fekhelye legyen éjszakára.

– Rossz dolog énekelni? – kérdezte Bársony bizonytalanul.

– Nem, csak… más. – Az apja ekkor felé fordult. – Másnak lenni nem rossz, de veszélyes is lehet. – Sóhajtott. – Nem tudom, mit kezdjek veled, kicsim – dörmögte, szinte csak magának. – Az lenne a legjobb, ha felmennénk a folyón, és megkérdeznénk a hattyút. Talán ő tud tanácsot adni. Persze csak ha megtaláljuk. És ha hajlandó beszélni.

Bársony lehorgasztotta a fejét. Mennyi gond van vele! Nehezére esett hallgatnia az apját – az ő apját, aki anynyira erős! –,  amint arról beszélt, hogy segítségre van szüksége, hogy nem egészen érti őt, és nem tudja, mihez kezdjen vele. És miért tudna mindezekről többet a saját apjánál egy öreg hattyú?

Bársony egyszer már találkozott a hattyúval. Emlékezett rá, ahogy apró kölyökként szorosan az apja nyomában araszolt a nádasban. A hatalmas madár ijesztő volt, a nyaka hosszú és kígyóként tekergőző, a beszéde pedig szisszenések és vakkantások furcsa keveréke, amit kölyökként nehezen értett meg. A gondolat, hogy ismét beszélniük kell azzal a furcsa teremtménnyel, szinte megdermesztette.

– Majd jobban igyekszem – ígérte.

Az apja nem válaszolt, de ő tudta, hogy ezt akarta hallani. A nagy mancsok még mindig ügyetlenek voltak, ahogy simogató mozdulatot tettek Bársony feje búbja felé. Ezüst soha nem volt jó abban, hogy egyszerűen, könnyedén mutassa ki a szeretetét: sohasem ölelgette a lányát, vagy kapta fel és forgatta meg, ahogy más apák tették.

Kisebb gyerekként Bársony azt kívánta, bárcsak időnként a karjába szorítaná, de aztán megszokta, hogy ilyen az apja. Most pedig ez az ügyetlen érintés vágyat ébresztett benne, hogy belekapaszkodjon a nagy mancsba, és ne engedje el. Ahhoz már túl idős volt, hogy az ölébe fészkelődjön, de még mindig kicsinek érezte magát.

Talán, ha anya még élne, könnyebb lenne a helyzet, gondolta századszorra is. Bársony olyan kicsi volt, amikor az anyja meghalt, hogy egyáltalán nem is emlékezett rá. Úgy tűnt, fájt az apjának, amikor az anyjáról szóló történetekért könyörgött, ezért már régen abbahagyta a kérdezősködést.

Az apja lassan elfordult, és átcsoszogott a saját szobájába. A két szoba közötti nyíláson keresztül a kölyök látta, hogy apja végigsimít egy kis fadobozon, ami az egyik polc fal felőli részén állt. Visszapillantott Bársonyra, és a lány tudta, hogy apja arra vár, hogy ő mély álomba szenderül jön, hogy végre kinyithassa.

Tudta, hogy a dobozban egy zöld sál van, finom gyékényszálakból szőve, és valamilyen fényes levélből készített festék adja a színét. Korábbi éjszakákon, amikor az apja azt hitte, hogy a lánya már alszik, ő az ajtóhoz lopakodott, és látta, ahogy az apja kiveszi a sálat, és finoman a mancsára tekeri. Néha így is aludt el, a fejét a csillogó anyagra hajtva.

– Jó éjszakát! – suttogta Bársony az apja szobája felé. Összegömbölyödött a puha, fűvel és náddal bélelt ágyban, és felsóhajtott.

Talán holnap, gondolta, mint már annyiszor. Talán holnap már nagyobb leszek. Talán holnap olyan leszek, mint a többiek. Talán holnap majd büszke lesz rám.