Ann Napolitano: Helló, gyönyörűm (részlet)

December elején Julia megjelent egy péntek esti kosármeccsen. Amikor William észrevette a lelátón, minden elmosódott a szeme előtt, és véletlenül az ellenfélnek passzolta a labdát.

– Hé! – kiáltott rá Kent, ahogy elszáguldott mellette a pályán. – Ez meg milyen baromság volt? – Williamnek védőként kétszer sikerült elkapnia a labdát, aminek köszönhetően a Wildcats javára dőlt el a játék. Támadásnál a kosártól eső legtávolabbi pontról passzolt egyet a sarokban álló szabad dobójátékosnak. Kent a félidő előtt megjegyezte:

– Már értem. Van itt egy csaj, igaz? Hol ül?

A meccs után – a Wildcats nyert, és William is az évad eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta – kiment a lelátóra, hogy beszéljen Juliával. Csak amikor közelebb ért, akkor látta, hogy három másik lánnyal jött együtt, akik mind nagyon hasonlítottak rá. Mindegyiküknek ugyanolyan vállig érő, rakoncátlan göndör haja volt.

– Ők a húgaim – mutatta be őket Julia. – Elhívtam őket, hogy draftoljanak. Így mondják kosarasnyelven, ugye?

William bólintott, és a négy lány figyelő tekintetének kereszttüzében hirtelen zavarni kezdte, hogy milyen rövid a sortja, és milyen vékony az ujjatlan meze.

– Nagyon élveztük – mondta az egyik fiatalabbnak látszó lány –, de elég fárasztónak tűnt. Szerintem én még életemben nem izzadtam ennyit, mint te. Engem Ceceliának hívnak, ő pedig az ikertestvérem, Emeline. Tizennégy évesek vagyunk.

Emeline és Cecelia barátságos mosolyt villantottak rá, William pedig viszonozta. Julia és a másik oldalon álló lány úgy tanulmányozták, mint amikor egy ékszerész mér fel egy drágakövet. William azon se lepődött volna meg, ha valamelyikük előkap a táskájából egy lupét, és a szeme elé tartja.

– Olyan erősnek látszottál ott a pályán – jegyezte meg Julia.

William elvörösödött, és Julia orcája is rózsaszínre váltott. William rájött, hogy ez a gyönyörű lány vágyik rá, és el sem tudta hinni, mennyire szerencsés. Őt még soha életében senki nem akarta. Azt kívánta, bárcsak a karjaiba szoríthatná, itt a húgai előtt, az egész sportcsarnok előtt, de ez a fajta merészség nem volt jellemző rá. Folyt rajta a verejték. Julia újból megszólalt:

– Ő a húgom, Sylvie. Én vagyok a legidősebb, de nála csak tíz hónappal.

– Örülök, hogy megismertelek – mondta Sylvie. A haja egy árnyalattal sötétebb volt, mint Juliáé, apróbb termetű volt, és filigránabb, nem olyan telt idomú. (…)

– Neked hány testvéred van? – kérdezte Emeline vagy Cecelia. Nem voltak teljesen egyformák, de William nagyon hasonlónak látta őket. Ugyanolyan olajbarna bőr, világosbarna haj.

– Nekem nincsenek testvéreim – felelte, habár közben persze eszébe jutott a bekeretezett fotó a vörös hajú kislányról a szülei nappalijában.

Julia már tudta róla, hogy egyke – ez volt az egyik kérdése az első telefonbeszélgetésük alkalmával –, de a másik három lány szinte komikusan döbbent arcot vágott.

– Ez szörnyű – jegyezte meg Emeline vagy Cecelia.

– Meg kéne hívnunk hozzánk vacsorára – mondta Sylvie, mire a többi lány bólogatott. – Olyan magányosnak látszik.

Így aztán négy hónappal azután, hogy elkezdte az egyetemet, Williamnek meglett az első barátnője, és egy új családja is.