Batka Zoltán: Vata fia

Az utolsó pogánylázadás történetét dolgozza fel Batka Zoltán regénye, mely a kisszámú történelmi forrás és a magyarság mondakörében fellelhető információk alapján próbálja rekonstruálni az eseményeket. Bár sok a fikció a regényben, a gerincét megtörtént események adják.

Amikor megláttam a borítót, tudtam, hogy ez a könyv kell nekem és el akarom olvasni. Első pillantásra azt hittem, hogy egy fantasy történetet tartalmaz a kötet, majd elolvastam a fülszöveget és tudatosult bennem, hogy egy történelmi regénnyel lesz dolgom, mely a vérzivataros XI. században játszódik a Kárpát-medencében. A magyarság múltjából idéz meg képeket, I. Béla korából, aki a kereszténység erőszakos terjesztésével szembeszáll Vata fia Jánossal, a magyarság pogány felét vezető harcossal.

A történet nagy részét Adelardó fiatal hispániai szerzetes szemén keresztül látjuk, aki egy küldöttség tolmácsaként indul útra a pogány törzshöz, Vata fiához. A küldöttséget I. Béla király szervezte, hogy esélyt adjon Vata fia törzsének megtérni az új hitre és ezzel integrálódni a Magyar Királyságba. Adelardó az út során lassan rájön, hogy a küldöttség nem a béke ígéretével kelt útra, hanem egy háború kiprovokálásával.

A történet egy kicsit lassan indul be, ahogy a küldöttség útját és tetteit követjük nyomon. Az első összecsapás hordoz magában egy kis lehetőséget, hogy felpörögjön a történet, de sajnálatos módon ez nem következik be. Igaz, hogy sok információt tartalmaznak a leírások, melyre később szüksége lehet az olvasónak a történések jobb megértése érdekében, de ez nem tudja behúzni teljesen. Talán a legnagyobb probléma, hogy a cselekmény viszi a hátán az egész történetet, és a szereplők nem kapnak elég teret a kibontakozásra. Nem ismerjük meg a belső világukat, a motivációikat, és nem tudunk senki mellé állni. Csakis a cselekedeteik által következtethetünk a szereplők lelki világára, illetve a kimondott szavak alapján. Arról, hogy mi folyik közben bennük, azt sajnos nem tudhatjuk. Talán ez a legnagyobb hiányossága a regénynek.

Ahogy visszatérünk Béla udvarába, az események egyre jobban felpörögnek, és betekintést nyerhetünk az udvar politikai viszonyaiba és a háttérben meghúzódó érdekközösségekbe. A fiatal keresztény királyság a római központú Szentszéknek van kiszolgáltatva, és egyben ettől a központi hatalomtól függ a sorsa is. Az idegen befolyás egyre több magyarnak nem tetszik, és az sem, ahogy a pogányságot próbálják erőszakkal áttéríteni az új hitre. I. Béla pedig azon munkálkodik, hogy hogyan tudná megszilárdítani úgy a hatalmát, hogy közben leszámoljon Vata fia törzsével, a királyságba beözönlő külföldiekkel, miközben a Szentszék támogatását is maga mögött tudhatja. Nagy kihívás, de nem egy olyan uralkodónak, aki hajlandó saját vérét is feláldozni a hatalom oltárán.

A regény második felében igencsak felpörögnek az események, és magával ragadják az olvasót. Olyannyira, hogy nekem nem is sikerült addig letennem a könyvet, még a végére nem értem. Egyszerre megrázó, meghökkentő és szívszorító az az eseménysor, mely a pogánylázadás végéig viszi az eseményeket. Mindezt úgy tárja elénk az író, hogy végig az esélytelennek drukkolunk, és bár tudjuk, hogy győzelem esetén sincs jövője (történelmi ismereteink alapján), reménykedünk abban, hogy valahogy mégiscsak sikerül túlélniük.

A történelmi események megismerésén túl az olvasó mást is kap a regénytől. Elgondolkodik azon, amit nem nagyon szoktak kérdésként feltenni. A történészek mindig azzal igazolják Szent István megtérését a keresztény világba, hogy ezen lépés nélkül nem lett volna esélye a magyarságnak a megmaradásra Európában. Azt viszont már nem nagyon firtatják, hogy mi lett a magyar lélekkel? Mi lett a magyar öntudattal, hagyományokkal és életvitellel, amit a kereszténységre való áttérés folyományaként meg kellett tagadni és elhatárolódni tőle. Vajk azzal, hogy felvette az István nevet, identitást is cserélt. Megtagadta Tengrit, a magyarok istenét, és behódolt a nyugati keresztény világnak. Nem csak a határok megvédése érdekében tette mindezt, hanem azért is, hogy leszámolhasson az ellenlábasaival, akik esetleg a trónra törnének. Hiszen egy belháborút is szentesít a Szentszék, ha azt a kereszténység zászlaja alatt vívják, és az áldozatok pogányok, akik nem hajlandóak megtérni.

A politikai okok miatt felvett kereszténység, vagy az erőszakos térítés eredménye nem ugyanaz, mintha valaki saját szándékából térne meg. Ha tűzzel és vassal terjesztik a kereszténységet, mindig lesznek olyanok, akik buzgalmukkal saját érdekeiket igyekszenek érvényesíteni, és minderre a vallást használják fel, mint okot. Az elmúlt ezer évben, és napjainkban is, a politika álcának használja a vallást, és a kereszténység zászlaja alatt követnek el olyan bűnöket, melyeket egyértelműen tilt a tízparancsolat, vagy éppen a bibliai tanításokkal takarózva forgatják ki azok jelentését, és hurcolnak meg embereket, közösségeket, nemzeteket.

A regény második fele grandiózusra sikerült, és nem győztem kapkodni a fejem. Batka Zoltán nem csak a királyi udvar zavaros világába enged bepillantást, hanem elvezet bennünket a nép közé is, hogy megnézhessük, hogyan is éltek elődeink. Mi mindenen kellett nekik keresztülmenniük, miközben uraik dőzsöltek, ők pedig saját gyermekeiket áldozták fel a túlélésért. Velük építtettek templomot az úr nagyobb dicsőségére, miközben lelki táplálékon kívül nem kaptak mást munkájukért. Rabszolgasorban tartották saját népüket és a túlvilági boldogság ígéretével zsákmányolták ki őket.

Batka Zoltán egy óriási ziccert hagyott ki azzal, hogy nem törekedett a karakterépítésre és csak az eseményekre koncentrált. Pedig ha már az elején figyelt volna arra, hogy szereplőit jobban megismertesse az olvasókkal, és ezzel érzelmileg is közelebb hozza hozzánk, akkor garantálható lett volna, hogy a regény végére szem nem maradt volna szárazon. Bár így is megrendítő a történet, még volt benne lehetőség.

Aki idáig eljutott, annak esetleg az lehet az érzése, hogy a kereszténység ellen szólalok fel. Ez nem igaz! Nem a vallással van bajom, hanem a politikával, ami takaróként húzta (húzza) magára a vallás leplét, hogy azzal beburkolózva kövesse el bűntetteit. Természetesen az is sajnálatos, hogy Vajk megtérésével, azaz Szent István vezetésével fokozatosan tépték ki a magyarság gyökereit, elvágva bennünket a múlt megismerésétől. Az új gyökerek már egy szenteltvízzel és vérrel áztatott földbe kapaszkodtak meg, ahol megtűrt növényként alkalmanként nagyobb területet hódítottunk meg, végül mégis megritkítottak bennünket.

Számtalanszor beigazolódott már, hogy ha a vallás és a politika találkozik, annak csak vesztesei vannak. Testvér testvér ellen támad, mindössze azért, mert más a vallásuk. Adelardó is meglepődve tapasztalta, hogy Vata fia János táborában több keresztény is volt, miközben a törzs rendszeresen betört a királyság határterületére és papokat mészárolt le. Ahogy Vata fia is mondta, törzsében vallásszabadság van, de senkitől sem tűrik meg, hogy erőszakkal térítsen. Aki magától csatlakozik egy másik valláshoz, az az ő magánügye, és még nem akarja másra ráerőltetni, addig szabadon gyakorolhatja azt.

A világ nem sokat változott az elmúlt ezer év alatt. A tudományok és a technológia fejlődött, de a politika és a gyűlölet maradt. Talán egyszer megélhetik az utódaink, hogy valóban egy szabad világban élhetnek, ahol nem a pénz és a hatalom játékszereiként léteznek.

Batka Zoltán ezzel a regényével felkerült nálam a térképre. Nem hiszem, hogy folytatást írna ehhez a történethez, de remélem, hogy a jövőben még tollat ragad és újabb szeletét tárja majd elénk a magyar múltnak. Ebből a szemszögből szívesen olvasnék például Vajk korából egy történetet. Tudom, óvatosan lehet csak hozzányúlni az államalapító életéhez, de én rettentően kíváncsi lennék. Illetve szívesen elkalandoznék még a pogány magyarok világába, megismerve őseink hitvilágát és mondakörét. Ha pedig lesz második regény is, akkor remélem, hogy annak a borítóját is Földi Andrea készíti majd, hiszen a jelenlegi is képkeretért kiált, hogy a szobám falára kerülhessen!

Aki szereti a történelmi kalandregényeket, annak csak ajánlani tudom a regényt. Aki pedig szeretne egy kis bepillantást nyerni a magyar történelem ezer évvel ezelőtti eseményeibe, annak is nyugodt szívvel ajánlom. A regény felkavaró, de ez is hozzátartozik a múltunkhoz, és ha nem nézünk vele szembe, nem ismerjük meg a múltat, akkor arra vagyunk kárhoztatva, hogy újra átéljük azt.

Forrás: Letya.hu