„A nők jó megfigyelők, sokszor ők mondják a szemünkbe az igazságot”
Nádasdy Ádámnak szerencsésen alakult eddig az év: tavaly megjelent verseskötete, a Jól láthatóan lógok itt Aegon-díjas lett, a Milyen nyelv a magyar? című tudománynépszerűsítő könyve hatalmas siker, de még ezt is tudta überelni alig egy hónapja: novellagyűjteményét, A szakállas Neptunt szintén rajongva fogadta a kritika és az olvasók is. Utóbbi két könyvéről kérdeztük a szerzőt.
Beszéljünk először A szakállas Neptunról! Miben más egy novella, ha melegek kapcsolatáról szól, és nem férfi-nő a szóban forgó pár?
Mondhatnám, hogy semmiben, hogy a szív az szív, a szerelem az szerelem, a bánat az bánat. De írástechnikailag nehezebb, mert nem mondhatom, hogy „felelte a fiú” (melyik?) vagy „a férfi nagyot sóhajtott” (melyik?), és a testrészek, testhelyzetek leírása – amiből egyébként itt kevés van – szintén nem egyértelműsíti a dolgot. Maradnak a nevek: felelte X, sóhajtott Y, (esetleg ha külsőleg nagyon különböznek, akkor: felelte a magas, sóhajtott az alacsony). Ezért tele vannak a szövegek nevekkel, ami ad egyfajta intimitást.
Csupa olyan szereplőd van, aki már számot vetett a melegségével, tehát a problémája nem ez – hanem akkor mi?
Ez általában igaz, én ezekben inkább arról akartam írni, ha valaki ezt tudomásul vette, megbékélt vele, sőt élvezni akarja ezen a réven az életét (ahogy a heterók a magukét), ha stabil kapcsolatra vágyik (ahogy a heterók), akkor milyen lelki-emberközi buktatók várják. Bár van egy-két novella, ahol még küszködnek, titkolóznak (pl. a Nagyhideghegy).
Több novellában szerepet kap egy-egy fontos, jellegzetes női szereplő is…
Igen, igen!… Tulajdonképpen nem tudom – talán hogy ne csupa férfi szerepeljen a könyv lapjain, a változatosság kedvéért. Meg a nők jó megfigyelők, sokszor ők mondják a szemünkbe az igazságot. Főleg a vén Zelma nénit szeretem, biztos, hogy nemsokára meg fogja hívni a két fiút kuglófra.
Általában 3. személyben vannak írva a novellák, az elbeszélő „mindentudó”, de mégis mintha egyetlen szereplő fejéből néznénk a dolgokat, mintha az ő monológja, érzései, észrevételei szólnának.
Ez jó kérdés – talán bújtatott első személyű szövegek ezek. Vagyis nyelvtanilag nem „én láttam”, hanem „ő látta”, de mégis szinte mindig csak azt olvassuk, amit ő lát, vagyis a főszereplő fejében van a kamera. Nem akartam nagyon elemző, nagyon kívülálló lenni (talán mert nem vagyok kívülálló), bár elismerem, hogy a jó prózához hozzátartozik a könyörtelen boncolás. Ebből itt kevés van, több az elfogadás és a megbocsátás. Ez nem könyörtelen könyv.
Ahogyan a Milyen nyelv a magyar? sem, mégis elképesztő indulatokat tud kiváltani, holott a nyelvtudomány már régen megállapította, hogy a magyar a finnugor, vagyis pontosabban az uráli nyelvcsaládba tartozik. Miért kellett ezt a kérdést most újra elővenni?
Talán nem is helyes úgy fogalmazni, hogy „most újra” – ezek a kételyek régen napirenden vannak. A laikusok berzenkednek a nyelvtudomány megállapításaitól. Ennek három oka lehet.
Az egyik, hogy a nemzeti eredetmítosz (a „hun hagyomány”) ellentétben áll a nyelv eredetével (a finnugor–uráli eredettel). A magyarság nagyon régen úgy tudja, hogy a törökségből (és velük együtt a hunoktól) származik; a magyar nyelv viszont bizonyíthatóan finnugor eredetű. Ez föladja a leckét a történésznek: miért beszél egy magát töröknek tudó nép finnugor nyelvet?
A másik ok a magyar nyelv szokatlan földrajzi helye, hiszen távol beszélik minden hasonló nyelvtől, a manysi (vogul), hanti (osztják), finn, észt, számi (lapp) stb. nyelvtől – és még ezek a hasonló nyelvek se látszanak hasonlónak a laikus szemével nézve.
A harmadik ok az, hogy a magyar szókincs jelentős hányadáról nem tudjuk, honnan származik, csak legföljebb azt, hogy a honfoglaláskor már megvolt. De hogy ősi örökség-e (és a rokon nyelvekből kiveszett), vagy átvétel valamely más nyelvből (melynek nem maradt nyoma) – ezt nem tudjuk. Sok az ismeretlen eredetű szó az olyan mindennapi szavak közt, mint tetszik, ész, szab, hegedű, erkölcs.
Sok, akár magyar szakot végzett embertől is hallottam már azt, hogy a finnugor nyelvrokonság bizonyítása szerintük nem túl meggyőző. Mi lehet ennek az oka? Hogyan lehetne meggyőzőbb a nyelvtudomány?
Lássa be, hogy ez furcsa kérdés. A többi tudomány se meggyőző, csak elhisszük neki, mert ők értenek hozzá. Mi abban a meggyőző, hogy Jézus valójában Kr. e. 4-ben született (ezt mondja a történelem és a vallástörténet)? Mi abban a meggyőző, hogy a gombák nem növények (ezt mondja a biológia)? Mi abban a meggyőző, hogy az Alpha Centauri csillag éppen 4,36 fényévnyi távolságra van tőlünk? Biztosan igazuk van, azért szaktudósok. Nincs ez másképp a nyelvészettel sem: ha valakinek nem meggyőző, hát sajnálom, nem tudok mit csinálni. Ha igazán érdekli, tanulja ki a szakmát és látni fogja, hogy igenis betonkemény érvek szólnak a finnugor eredet mellett (ugyanúgy, mint a Jézusra, a gombákra, a csillagokra vonatkozók mellett). Az szociológiailag talán érdekes, hogy némelyek miért érzik a nyelvészet megállapításait kevésbé meggyőzőnek, mint a régészet vagy a csillagászat tételeit. Én csak azt mondhatom: aki a tudományt – így a nyelvtudományt is – semmibe veszi, az nyegle és tudatlan.
Talán az oktatás segíthet, és – reméljük – ez a könyv is. Azon kívül, hogy finnugor, milyen nyelv még a magyar? Mit kell, mit érdemes még tudnunk róla?
Igen, az oktatás segíthetne. De nálunk a nyelvtudomány hagyományosan nem szerepel az iskolai tananyagban – szemben a kémiával, történelemmel, fizikával, azaz más tudományokkal. Ha a fizikát jól tanítják, az átlag tanuló – aki sose fog ezzel foglalkozni – azzal az érzéssel hagyja el az iskolát, hogy a fizika az egy komoly dolog, és elhiszi, amiket mondanak (pl. az Avogadro-törvényt: laikus szemmel egyáltalán nem meggyőző). Sajnos az iskolai tananyagban nincs nyelvészet: mi az elsődleges és másodlagos hanghasadás, mi a neutralizáció, mi a különbség nyelv és dialektus között, mi a kvantor, melyek az unakkuzatív igék, mik a flektáló és agglutináló nyelvek – az egész nyelvtudomány hiányzik. Mintha kémiát nem tanítanánk, aztán sok ember azt hinné, hogy lehet lombikban aranyat csinálni. Ha némely magyar szakot végzettek is azt hiszik, hogy a finnugor rokonság „nem meggyőző”, akkor végképp baj van: vagy rosszul tanították őket, vagy diplomát adtak nekik anélkül, hogy órára jártak volna.
A magyar nyelv sok vonásában ázsiai típusú, például nincsenek nemek, viszont van magánhangzó-illeszkedés (ban/ben), nincs többféle múlt idő, továbbá a birtokviszonyt fordítva jelöli (János autó-ja, tehát a birtokhoz tesszük a ragot). Markáns európai vonás viszont a névelő, főleg a határozott (a ház).
Miben más ez a könyv, mint a többi nyelvészeti szakmunka?
Ez nem is igazi szakmunka, inkább tudományos ismeretterjeszt6és. Itt-ott belemegyek a szakmaiságba már csak azért is, hogy lássa az olvasó: mennyi mindent nem tudok itt elmondani – de igyekszem érdekes, sőt szórakoztató lenni. Egy kicsit a „Tudta Ön…?” típusú könyvek közé tartozik, melyek a világ érdekességeit írják le. Mi az a „macsóka”, és mi az a „fisa”? Azért remélem, a nyelvész kollégák nem harapják le a fejem, hiszen szükségképpen egyszerűsíteni kellett sok mindent. De azért a kísérletező leírás megvan, ami a nyelvtudományt is jellemzi.
K. L.