Marta Pérez-Carbonell: Nincs varázslatosabb (részlet)

A vonat haladt tovább a sötétségen át, ami nem is volt teljes sötétség. Utazásaim során sokszor éreztem úgy, hogy az éjszakának nehezére esik megnyernie a nappallal szemben vívott csatát, s amikor a napnak távoznia kéne, hogy helyére léphessen a sötétség, a fény máris visszatéréssel fenyeget. A levegő telis-teli volt vízrészecskékkel, és a brit eső nyomát hordozta magán, tiszta ling. Jobban szemügyre vettem Terence Miltont, akit, mint elárulta, sokan csak Terrynek szólítottak. Amikor kezet nyújtott, alaposabban megnéztem az öltözékét. Több számmal nagyobb zöld, V nyakú pulóver volt rajta, ami látni engedte szőrös mellkasát, és bézs színű vászonnadrág, ami szintén kissé lötyögött rajta. Azok közé az érthetetlenül sovány és beteges kinézetű férfiak közé tartozott, akiknél a betegesség inkább a lélek gyengeségének volt köszönhető, nem pedig valami testi bajnak.
A fiatalember külsőre olyan amerikai diáknak tűnt, aki már hosszabb ideje Európában él, még ha a szigetország egyre kevésbé tartozott is Európához. Mézszínű szeme volt és félénk pillantása, mosolygott, amikor hozzám beszélt, de ettől még látszott, mennyire
– Mick Boulder, de mindenki Bounak szólít. Örülök, hogy megismerkedtünk. Remélem, nem gond, de négyszemközt kell megbeszélnem valamit a professzorommal.
Mielőtt válaszolni tudtam volna, Terry közbevágott. Szó sem lehet róla! Hárman osztozunk a fülkén, s az újdonsült barátnőnket nem fogjuk kizárni a beszélgetésből. Ha hallani akarja a történetet, arra csakis itt kerülhet sor a jelenlétemben. Bou a fejét rázta, és felemelte a kezét a béke jeleként, mint a filmekben, amikor megérkezik a rendőrség.
Szóval, mit is akarunk tudni? Terence rám nézett, tudta, hogy kontextus híján nem érthetem.
– Írtam egy kisregényt Rocco címmel – mondta. Bou türelmetlenül bólintott. – Amikor megjelent, nagy érdeklődést keltett, de csak azért, amit a valóságról elárult vagy eltitkolt. Nem gondoltam, hogy ekkora hatása lesz, mint amekkora lett, és gyakran felteszem magamnak a kérdést, mit lett volna, ha nem jelentetem meg.
– Miről szól? – kérdeztem, összeszedve minden bátorságom.
De úgy tűnt, Terence nem hallotta, vagy csak nem akart válaszolni, és beszélt tovább.
– Minden más lett volna a Rocco nélkül. De mindig ez a helyzet mindennel, ami megtörtént, nem igaz? Legalábbis a drámákban meg a vígjátékokban így ábrázolják: mi történt volna, ha beszállok abba a liftbe, ha nem beszélgettem volna el az időt a szomszédasszonnyal, ha találtam volna egy taxit pont, amikor kiléptem a házból.
– Hogy miről szól? – tette fel magának a kérdést. –
A Rocco annak a története, hogy az egyik ember milyen hatással van a másikra. Az élet egy apró kis darabkája, ami egy megtalált és elveszített pillanatot mutat meg, mint ami A villámcsapás című Calvinonovella főhősével történik. Olvastad? Annak a főszereplője hirtelen a bölcsesség birtokába jut, miközben átvág az utcán; úgy hasít belé a felismerés, mintha villámcsapás érte volna, s ez a villámgyors megértés egy szempillantás alatt megváltoztatja az egész szemléletét, amit aztán azonnal el is veszít. Ez a Rocco története, a megtalált és elveszített pillanaté, amiben két ember találkozik. De ne ijedj meg, nincsenek ilyen ambícióim. A Rocco nem A villámcsapás, és én sem képzelem magam Italo Calvinónak.
Amikor Terry levegőt vett, kinéztem az ablakon, pont akkor robogott el mellettünk nagyon közel egy vonat, amibe a miénk beleremegett.
– A Rocco problémája – folytatta Terry – az, hogy úgy kezelték, mintha egy olyan regény lenne, ami elhallgatja az igazságot egy Hans Haig nevű ifjúról. Sokan így olvasták, afféle roman a clefként, kulcsregényként, ami létező személyekkel kapcsolatos igazságokat tartalmaz. Így írt róla Donovan Seymour, a New Yorker riportere is, akiről fiatal barátom mesélt.
– Bou fészkelődni kezdett az ülésén, amikor Hans Haig neve elhangzott, és Terry mindkettőnk szemébe nézett. – Mina Lint mutatta be nekem Hansot. Bou, te már ismered Minát, és tudod, hogy nyaranta bulikat szokott rendezni a lakásán a Sohóban – mondta Terence, majd felém fordult: – New Yorkban élünk, én irodalomprofesszor vagyok a Graduate Centerben, és Bou a doktoranduszom volt.
Bou egy bólintással megerősítette az elmondottakat, Terry pedig folytatta a találkozás felidézését, ami feltehetőleg az alapja volt annak a villámcsapásnak, amiről később írt.
– Igen. Az is lehetett volna, hogy Mina Lint soha nem mutatja be nekem, és a történet egy másik verzió- jában bizonyára így is történt – mondta, és megvonta a vállát, mielőtt folytatta volna a mesélést. – Ez a családnév, ami a svájci csokoládéra emlékeztet, meg arra a titokzatosságra, ami Minát körüllengi, és alapot szolgáltat mindenféle feltételezéshez a vagyona eredetét illetően, ami lehetővé teszi, hogy könnyedén és kényelmesen éljen, s mindig benne legyen a New York-i művészvilágban és bohém társaságban; olyan élet, ami, ha önmagában nem is fényűző, azért rengeteg pénzbe kerül. Ezekben a körökben én csak egy anekdotázó professzor vagyok, ő viszont kulcsfigurája ennek a társadalmi kirakósjátéknak. Hosszú, narancsba hajló göndör fürtjeivel és szemérmetlen kacagásával Mina az olyan nők közé tartozik, akiknek a vidámsága ragadós. Ráadásul tényleg őszintén érdeklik is az őt körülvevő emberek, úgyhogy könnyű volt vele összebarátkozni. Három kis olasz agara ugyanolyan főszereplője ezeknek az estéknek, mint ő maga. A kutyusok mindenki más társaságát elutasították, és sok vendéghez hasonlóan ők is a házigazda jelenlétének káprázatában éltek. Azon az éjszakán későn értem oda, s amikor meglátta, hogy felfelé tartok a tetőteraszra vezető lépcsőn, tárt karokkal, kezében egy pohár pezsgővel indult üdvözlésemre.
Terry szavai alapján a La dolce vita Sylviáját képzeltem magam elé, és egy kicsit Roger nyúl szerelmét is, a csábító szépségű Jessica Rabbitet meg a hosszú vörös haját. Nők, akik már a puszta jelenlétükkel is képesek elkápráztatni a jelenlévőket, ahogy gyanítom, Mina is tenné.
– Egy fiatalember volt vele, akit azelőtt még soha nem láttam, és a puszik után bemutatott minket egymásnak: „Terence Milton, egy régi jóbarát, akit nem látok olyan gyakran, amennyire szeretném; Hans Haig, egy új barát, aki nemrég érkezett a városba, s akit remélem, sokszor fogok látni a jövőben.” Hans mosolygott, és miután lesöpört pár morzsát a zakója hajtókájáról, kezet nyújtott, s felém biccentett egy kicsit, amit korához képest nagyon ódivatúnak véltem. Erős parfümillatot árasztott, és a húszas évei elején járt. Mina egy fotós kiállításáról beszélt, akit már kezdtek úgy emlegetni, mint az „új Richard Avedont”. A hatalmas portréit állítólag úgy retusálta, hogy az arcokból kitörölte a szemeket, és helyükre tengeri csikókat tett. Az eredmény valami nagyon beteg dolog, állította Mina, aki tisztában volt vele, hogy a fiatalember megszállottan vonzódik a kis tengericsikókhoz. Aztán érdektelenül körbenézett: „Milyen sokan eljöttek, nem? A jövő héten majd szólok, feltétlenül meg kell néznetek a kiállítást, nagyon beteg”, mondta, majd eltávolodott tőlünk, hogy további vendégeket üdvözöljön. Az volt az első a sok kiállításból, amit hárman együtt néztünk meg – emlékezett Terry szórakozottan. – Bár igazság szerint nem is volt olyan sok.