Ali Smith: Glifa (részlet)

Itt egy másik történet, és ez is olyan, amit egy random ember, akit nem ismertünk, és csak egyszer találkoztunk vele, szintén megtartott magának majdnem egész életében, amíg úgy nem döntött, hogy elmeséli nekünk.
Legalábbis ezt mondta, amikor elmesélte.
És ha ez igaz, akkor amikor végül úgy döntött, hogy elmondja valakinek, az egész világon pont két vadidegen gyereket talált, akiknek elmesélte.
Egy nagy családi összejövetelen voltunk, egy rokonunk, akit nem ismertünk, és többé nem találkoztunk vele, az ezüstlakodalmát ünnepelte egy kisváros szállodájában, aminek a nevét is csak onnan jegyeztem meg, hogy volt ott egy makettfalu, amit másnap megnézhettünk, és mint kis óriások portyáztunk a rendezett utcák fölött, ahol ember nélküli házak és miniatűr villák álltak, kis fák és pázsitok, egy templom, még egy templom, és modernebbnek tűnő kiegészítések, például boltok, amiknek a kirakatát le lehetett hajtani, és belesni, és egy táblán egy ajtó fölött az állt, hogy Kínai étterem.
Ezen az összejövetelen valaki odaültetett minket a húgommal az egyforma rózsaszín ruhánkban egy nagyon idős néni mellé kétfelől, és lefényképezett. Aztán ott maradtunk mellette, miközben a felnőttek, akik addig körénk csoportosultak, hogy az idős nénivel fényképezzenek, a parketten táncoltak egy kis zenekar zenéjére, akik a terem végében régi dalokat játszottak varázsos pillanatokról meg házassági évfordulókról; figyeltem, ahogy az emberek előre-hátra keringőznek egymás karján, még anyánk és apánk is. Soha nem láttam őket együtt táncolni, egyikünk se látta őket; otthon anyánk néha a kert végéig is alig tudott elmenni, de most ott volt, mint mindenki, mosolygott, és járta a régimódi táncokat a többiekkel együtt.
Aztán éreztem, hogy a néni, aki mellett ültünk, odanyúl, és megfogja a kezemet.
Lenéztem a kezemre a nagyon öregnek látszó kezében, aztán amilyen udvariasan csak tudtam, átpillantottam az ölén a húgomra. Pánikban nézett vissza rám, mert a nagyon idős néni, akit nem ismertünk, neki is megfogta az egyik kezét.
A néni ott ült, és nem mondott semmit, csak elég szorosan fogta a kezünket. Amikor megszólalt, az én kezemet még erősebben megszorította, és ahogy beszélt, annál is erősebben, annyira, hogy a gyűrűm összenyomta az ujjat, amin volt, fájt is, de udvarias voltam, és nem szóltam.
Megkérdezte a nevünket. Megmondta a saját nevét. Edie.
Aztán ezt mondta,
el kell nektek mesélnem valamit. Remélem, hallotok a zenén át vagy annak ellenére, ugye?
Bólintottam.
A húgom is bólintott, amikor látta, hogy bólintok. Az öreg néni is bólintott egymás után mindkettőnknek. Aztán azt mondta, egyszer, még fiatalkoromban, alig voltam harmincéves, ajaj, ez még a negyvenes években volt, ötven éve, egy nap végigmotoroztam egy vidéki úton Dél- Franciaországban. Mindkét oldalamon nagyon magas, száraz, vörösesbarna sárfal volt. Valószínűleg egy harckocsioszlop haladt arra, az kényszerítette fel a talajt az út két szélén önmagára, de olyan magasra, hogy úgy nézett ki, mintha kettévált volna a táj, mintha egy választék volna valakinek a hajában, és én ezen a választékon utaztam végig.
Ekkor még háborúban álltunk, bár a háború már majdnem véget ért. Engem összekötőnek küldtek a különféle szövetséges hatóságokhoz. Tudjátok, hogyan értem, hogy szövetséges? Hány éves vagy? És te? Aha. Na jó. Igazából nem kell sokat tudnotok ehhez a történethez.
Elég annyit tudnotok, hogy ezen a bizonyos napon bizalmas információt vittem, olyan információt, egy dossziét, amit magas rangú emberekkel kellett aláíratni, és aztán visszaszállítani azoknak, akik eredetileg elküldtek vele. A papírok nagyon titkosak voltak. Azért voltak különösen fontosak, mert ez az információ a háború végéről szólt.
Emlékszem, kora este volt. Tavasz. Nagyon meleg és száraz idő jött egy hosszú, nedves időszak után, emlékszem, már napok óta az évszakhoz képest melegebb volt, és ahogy hajtottam az úton a kétfelől felcsapódott sár között, valami furcsát vettem észre előrébb, a talajon, laposan az út felszínén.
Olyan formája volt, mint egy árnyéknak, ha az árnyék a sötét ellentéte lenne. Vagy mint a napfény foltja, ha a napfény foltja semennyire nem lenne fényes.
Úgy értem, láttam, hogy valahogy abszolút nincs rendben az egész. Foltos volt, mint egy furcsán megnyúlt árnyék, de semmit, az égvilágon semmit nem láttam az út semelyik oldalán, ami ilyen árnyékot vetne.
Mintha épp csak valamivel az út felszíne fölött lebegett volna.
Derengett abban a maradék esti fényben.
Tűnődni kezdtem, nem valami folyékony dolog tócsája-e, mondjuk, nem vegyi anyag ömlött-e ki, valami halálos méreg, úgyhogy lelassítottam a motort, és miközben lassítottam, körülnéztem, nem leselkedik- e valahol veszély. Aztán lefékeztem, leparkoltam az út szélére, jó messzire ettől a dologtól, és ott álltam és hallgatóztam, nincs-e valami szokatlan, és közben újra és újra nagyon gondosan körülnéztem.
Aztán elindultam az árnyék felé.
Hogy mi volt, azt világosan láttam, amikor odaértem. Egy teljesen kilapított ember volt.
A fején nem maradt arc. Semmi jellegzetes abból, aki valaha lehetett, semmi, csak a forma sugallata, hogy valamikor ember volt. Tetőtől talpig emberi bőr, ami kiszáradt, mint a cserzett bőr, és semmi más nem határolta, mint, nem is tudom, hogy nevezzem, kis mezsgyék, kontúrok azokon a helyeken, ahol a ruhája anyaga összeolvadt azzal, ami belőle maradt.
Meghalt az úton, állapítottam meg, kilapította egy, mit tudhattam én, meglehetős hosszú és jelentős súlyú konvoj, ami valószínűleg elég hosszú ideig haladhatott erre.
Talán senki se látta. Talán meg sem álltak, meg sem tudtak volna, hogy eltakarítsák ezt a kóbor holttestet az útról.
Nem mintha ne lettünk volna hozzászokva a halottak látványához.
De ez.
A néni a fejét rázta.
Bocsássatok meg, kislányok.
Mert tudjátok, felfeszegethettem volna az út felszínéről. Talán nem könnyen, de meg tudtam volna csinálni, volt egy nagyon jó kés a hátizsákomban. Feltekerhettem volna azt a szegény embert, mint egy perzsaszőnyeget, és visszavihettem volna a hónom alatt a motoromhoz, elvihettem volna onnan, és elintézhettem volna, hogy rendesen eltemessék, ami maradt belőle. Vagy legalább szólhattam volna valakinek arról, hogy mit láttam, és hol, hogy mások tehessék meg.
Sok mindent tehettem volna.
De nem.
Egyetlen dolgot sem tettem meg abból, amit megtehettem volna.
Azóta sok minden elmaradt tőlem, ami az életemben történt, de ez az egy nem. Az eltelt időtől semmivel nem történt meg kevésbé. Most is látom magam előtt – pontosan ugyanúgy, ahogy itt ezt a sok táncoló embert látjuk.
De igazából meg se lett volna szabad állnom a motorral. Bármiért megállni, bárhol megállni meglehetősen veszélyes volt, nemcsak nekem, hanem számtalan más embernek is, és igazából abszolút hülyeség volt tőlem. Könnyen nagyon rosszra fordulhatott volna az egész.
Értitek ezt? Igen?
Elhallgatott, és tudtam, hogy most bólogatnom kell, úgyhogy bólogattam a néninek, aki most már olyan erővel szorította az ujjaimat, hogy az a részük, ami a keze alól kilátszott, teljesen kifehéredett.
Megértitek, mondta. Én ezt még egy léleknek el nem meséltem.
Megint bólintottam, mint a kötelességtudó gyerek, aki lenni akartam. Aztán a néni túloldalán a húgomra pillantottam.
Ő azt nézte, ahogy anyánk táncol; a zenekar énekese épp egy gyors dalt énekelt arról, hogy egy aligátor milyen bátor, és az emberek, köztük mindkét szülőnk, sokkal energikusabban táncoltak, a karjukat meg a lábukat lóbálták szabadon, és aki nem táncolt, az is tapsolt. A húgom is tapsolt. Valahogy a történetmesélés során sikerült kiszabadítania a kezét a néni kezéből. Vagy talán a néni önként engedte el.
Ehelyett, mondta a néni, aki még mindig ugyanúgy szorította a kezem, ezt csináltam:
Visszamentem a motorhoz. Megtoltam. Lassan gurultam előre, el a kilapított ember alakja mellett anélkül, hogy érintettem volna.
Ahogy túljutottam rajta, beletapostam a gázba, és mentem tovább az úton, hogy kézbesítsem, amit kézbesítenem kellett, nagy sebességgel haladtam a sárfalak közt, ó, milyen különlegesek voltak, majdnem egy méter magasak, pirosak, agyagosak, és a tetejük visszahajlott magára, mint a hullámzó tenger, ami megnyílt előttem, hogy átengedjen.