Grecsó Krisztián: Ott maradtok egymásnak (beleolvasó)

Állni kell

A véletlen lombja bólogat,
Tépi a szél szét a köpenyét,
Mint zubogva ingó kompokat,
Kapja fel a napok kötelét.

Az utolsó kívánság teljesül:
Bejárhat meredek ormokat,
A sorsom foszlik ily’ hűtlenül,
És idecitál más sorsokat.

Kinek már leltára firlefánc,
A ködorsók pörgő fellege,
Kavicsos, morzsás, mert asszonánc
Börtöne, zárkája, ketrece.

Zarándok teve a tű fokán,
Elhangolt fekete zongora,
Angyalok selyemrét homlokán
Hűtlen vagy gonosz és mostoha.

És nem marad, csak a derengés,
A félálmok szétkent máza bent,
Tán imponálna a vezeklés,
„Engem a tagadás láza ment”.

Valaki viszi a kínomat,
Közben még csúfol és gúnyol is,
Rak műmárványból sírokat,
Faragja konokul, borsodis

Doboz a jele az Istennél,
Hívja is majd, ha kell, raportra,
Szorul a rög épp a szívemnél,
Szolgain zárul az aorta.

A véletlen lombja ősz suhogás,
Bősz zene egy néma lemezen,
Barázdák nélküli zokogás,
Állni kell, élni csak kecsesen.

(Részlet az Ott maradtok egymásnak című könyvből.)