Szabó T. Anna: Erősebb nálam (részlet)

Szüret

Zuhogtak a ragacsos, zsíros fényű szőlőszemek a vödörből, a prés nyelén már ott ült egy darázs, várta a mustot. Ágota hátán csorgott a víz, túl vastag ez a pulóver, muszáj elviselni ma mégis. Reggel direkt nem vette fel az utált, túl szűk melltartót, és most félt, hogy a nagybátyja, aki, mikor nagy ritkán találkoznak, mindig bír mondani valami bántót, megint tesz valami megjegyzést a melleire, ha egy szál pólóban látja.
Rémesek ezek a szüretek, ki is mondták reggel az ikerhúgával, hogy csak a nagyapjuk miatt csinálják végig még ezt a műsort, mert hisz egy idő után jobb dolga is van az embernek, mint a családjával tölteni a vasárnapot. Éjfélig tartott a tegnapi osztálybuli, mindenki ivott, Ágotát se hagyták békén azzal a whiskyvel, folyton kínálgatták, és most émelygett és szédült tőle, tudta, hogy Zsuzsi hányt is, de csak titokban, miután kiszálltak itt reggel a kocsiból. Erről nem lehet beszélni. A bulizás, úgy látszik, már csak ilyen, nem jó, de el lehet viselni, majd legközelebb esznek előtte valami zsírosat, hisz nem lehet nem inni. Vagy csak ők nem tudnak még? Bele lehet ebbe tanulni?
A nagybátyja morgott valamit a mai lányok lustaságáról. Ágota az ajkába harapott, a kalapjával elhessentette a darazsat, aztán forgatni kezdte a préskart. Minden haragját beleadta, és a friss must úgy kavargott a présben, mint a gyomra. A szemét is behunyta, nehogy meglásson valami bogarat, katicát vagy poloskát, ami a szemek közé ragadt. Ebből ő nem fog inni, az tuti. És a borból sem, akárhogy kínálja majd nagyapa, mindjárt tizenhat évesek vagytok, ideje inni, mondja majd vigyorogva, az évet leszámítva pont ugyanúgy, ugyanolyan negédesen, mint tavaly; tessék, a hegy leve, tiszta egészség, ez csinálja a vért, na, igyatok, rátok fér, amilyen penészvirágok vagytok – és ezen nevetni kell, a lehető legkedvesebben, sose szabad megsértődni, hanem azt kell mondani, hogy majd jövőre is ráérünk inni, nagyapa, de azért megkóstoljuk, biztos, még finomabb, mint tavaly. Ettől az öreg mindig meghatódik. Úgyis azt mondja majd megint: jusson eszetekbe, ez lehet az utolsó szüretünk együtt.
A többiek már tízvödörnyit a présbe zúdítottak, mire Ágota átadta a feladatot az unokatestvérének, hogy bemehessen a házba egy pohár vízért. Sajgott a karja, zúgott a feje, a pólója teljesen átnedvesedett. Nem is inni akart leginkább, csak leülni, mert reggel óta dolgozott, és eleve izomláza volt már, fájt mindene a pénteki felmérő futástól. Zavarta a szüreti ugratás, a nevetgélés, a két kutya állandó izgatott csaholása, a szomszéd szőlőkből fel-felhangzó, seregélyriasztó durrogás. Ja, a vidéki csend ilyen, nincs is szebb nála. Vidéki magány. Szuper. Jó lenne aludni egy kicsit. Ledobta magát a kopott kanapéra, magára húzta a csergét. Elővette a telefonját, beállította az ébresztőt. Tíz perc, annyit csak nem vesznek észre? Tíz perc szünet, tíz perc csend és béke, tíz perc semmi, végre.
Ahogy a feje alá igazgatta a párnát, megérezte nagymama illatát. A Lou Lou volt az, aminek a kék üvegét annyira szerette kicsi korában. Két év óta nem érezte ezt az illatot, mert hiába kérdezte, hogy hová lettek a polcról a piperék, nagyapa csak annyit mondott: kidobtam, hogy ne fájjon annyira. És most itt ez az illat, valahogy beszorulhatott ebbe a párnába, biztos nagymama is aludt egyszer ezen a kanapén, és nagyapa elfelejtette kimosni utána.
Nem. Nem szabad sírni. El kell felejteni nagymamát, ahogy nagymama is elfelejtette őket. Már ha még él valahol egyáltalán, mert nem hagyott maga után semmi jelet. Hogy bírta vajon megtagadni a saját családját nyolcvanévesen? Otthagyni mindent, és elmenni, ki tudja, hová, kivel, miért? Hiszen demens se volt, hogy csak úgy elkóboroljon, vagy mégis? Lehet, hogy ő tudta magáról, hogy egyre feledékenyebb, vagy csak a család titkol valamit? Nagyapa nem találgat, hallgat. Még az is lehet, hogy nagymama szerelmes lett vén fejjel, és lelépett egy idegennel, de hogy tűnhetett el úgy, hogy azóta se találja senki? Vagy nagyapa volt durva vele, amikor nem látta senki, és elege lett? És ha már nincs itt velük, mert talán nincs is már ezen a világon, hogy lehet, hogy ennyire élénken itt maradt az illata? Ez a párna pont olyan puha, mint az ölelése volt, miután esti mesét olvasott nekik az ágyban. Ha akarná, se tudná kitörölni a fejéből, hogy mekkora biztonságot adott neki a közelsége.
Ha a felnövés a felejtés, akkor az öregség az emlékezés? Mi elől menekült nagymama, a múlttól, a jelentől vagy a jövőtől? Miféle prés szorította, milyen szavak bántották vajon? Titok, titok, titok. Na, ennyit az alvásról. Ágota felült, óvatosan lehántotta a párnáról a huzatot, aztán összehajtotta, és bedugta a pulóvere alá, és leszorította az övvel, a csupasz párnát pedig a kanapé résébe erőltette, hogy ne lássék. Nagyapa úgyse fogja észrevenni, mi hiányzik a házból. Zsuzsinak feltétlenül el fogja mondani, hogy mit talált, úgyis kiszimatolná rögtön. És már érezte is, hogy ott bent, a ruhája alatt, az izzadt melegben, finoman párologni kezd az a mély, rejtélyesen fűszeres illat.