Sebastian Fitzek: Lány az ablakban (részlet)

Strachnitz minél idősebb lett, annál jobban megértette öreg, immár súlyos beteg atyja keserűségét, aki egész életében teljesen más arcát mutatta a nyilvánosságnak.
A képmutató!
Miért is hallgatott a papára, követte a példáját, és állt rendőrnek?
Strachnitz szinte mindennap bánta. Ma talán jobban, mint valaha. Mégsem tudott hallgatni a belső hangra, amely a jeges szél által a fülébe súgta, hogy forduljon vissza, és ne lépjen be a házba. Főleg ne ilyen másnapossággal, amely minden lélegzetvétellel az idegeibe vájta a karmait.
Szerencsére eddig képes volt uralkodni magán, így fiatalabb kollégája nem vette észre a siralmas állapotát. Legalábbis remélte.
Az út először egy pajta, majd a házhoz tartozó garázs mellett vezetett el, amelynek a lapos tetején egy kis terasz volt, ahonnan kilátás nyílt az erdőre.
Egy mozgásérzékelő aktiválta a hátsó bejárat feletti lámpát.
A bejárati ajtóba ágyazott üvegtáblát belülről fekete filctollal kenték össze.
– Különös – jegyezte meg Samira.
Strachnitz bólintott.
– Úgy néz ki, mint egy jel.
Egy görbe vonal, amely a 2-es számot vagy az S betűt is jelképezhette, attól függően, hogy belülről vagy kívülről nézik.
A bejárati ajtó résnyire nyitva állt. Strachnitz óvatosan kitárta. Enyhén nyikorogva egy sötét, szűk folyosóra nyílt. Jobbra egy keskeny lépcső vezetett az első emeletre. Balra egy biztosítékszekrény volt beágyazva egy faburkolatú falba. Az ajtaját szintén filctollal jelölték meg. Ezúttal az 5-ös számmal.
– Hahó, meghoztuk a pizzát! – kiáltotta Strachnitz olyan hangosan, hogy az egész házban hallani lehetett. Nem jött válasz. Nem hallott mást, csak a szél zúgását odakintről.
Az elhagyatottnak tűnő épület belsejében hideg kandalló és nyirkos kutyaszőr szaga terjengett.
Sajnos nem pálinkáé.
– Van itt valaki?
Lent a parkolóban elmagyarázta Samirának, hogy nem szabad rendőrnek látszaniuk, ezért az egyenkabátjukat semleges esőkabátra cserélték.
„A telefonálót fenyegető elkövető pizzafutárt vár, és mi ebben a hamis biztonságérzetben akarjuk hagyni.”
– A pénz nem volt a lábtörlő alatt! – kiáltotta most Strachnitz, és a pisztolyát készenlétben tartva csendben végigsétált a folyosón, amíg balra egy vékony faajtóhoz nem ért. A ház mennyezete túl alacsony volt egy ilyen termetű ember számára, ezért kissé meggörnyedve kellett járnia.
Kinyitotta az ajtót, és belépett az első pillantásra hangulatos nappaliba: egy kis, kényelmesnek tűnő bőrkanapé és egy fotel volt ott, közöttük egy perzsaszőnyeg, amelyet vörös virágdíszek uraltak, rajta egy kerekes dohányzóasztal állt egy rusztikus fatüzelésű kályha előtt. A nappaliból átjáró vezetett a konyhába, amelynek karácsonyi díszítésű ablakát a felügyelő kívülről már látta. A redőny félig le volt eresztve, és egy fekete gyertya állt előtte.
– Üres – mondta Samira.
Ő is észrevette már rögtön, hogy senki sincs a régimódi vidéki konyhában. A székek nem voltak a helyükön. A helynek hideg kávé- és abszintszaga volt. A konyhaasztalon koszos edények álltak.
– Nézd! – Strachnitz a kályha ajtajára mutatott. A korommal rajzolt 19-es látványa a személygépkocsija piszkos motorháztetejére emlékeztette, amelyre a múlt héten gyerekek mosolygó arcot rajzoltak. Strachnitz letérdelt, és kinyitotta a kályhát. Samira hangosan felnyögött mögötte.
– Ó, istenem!
Ő is káromkodott. Még durvábban. Pánikszerűen.
Ez nem lehet igaz!
Eszébe jutott, amit az apja mesélt neki a legszörnyűbb esetéről járőrként: egy drogos, aki azt hitte, hogy démonok szállták meg, megpróbálta levágni az „ördög által megátkozott” bal kezét egy metszőollóval.
A francba!