Sandro Veronesi: Fekete szeptember (részlet)

Ford.: Matolcsi Balázs

***

„De térjünk vissza a rejtélyhez: hogy került a tengerparti kabinok alá az a drága gleccserszemüveg? Nos, ha egyedül lettem volna, ez a kérdés napokig lekötött volna – mert pontosan így, a csakis engem érdeklő rejtélyekbe belemerülve ápoltam évekig a magányomat, a jelentéktelenségemet. Nem azért, ahogy akkoriban hittem, mert Vinciből származom, és falusi életet éltem. Astel szintén egy faluban lakott, de ő tudta, hogyan kell élni, és az a tény, hogy Fiumettóban lakott, nem akadályozta meg abban, hogy megismerje a világ dolgait, hogy az érdeklődését ápolja, hogy kielégítse a kíváncsiságát, és hogy egyike legyen azoknak az embereknek, akiknek a hiánya mindenkinek feltűnik; és ez természetesen azért volt így, mert szép volt, intelligens, gazdag, de mindenekelőtt azért, mert jó kérdéseket tett fel önmagának. Amikor azon a nyáron Fiumettóba érkeztem, a fejem tele volt olyan kérdésekkel, amelyek miatt érdektelen voltam, mint mindig. Hány aranyérmet fog Olaszország nyerni az Olimpián? Hány gólt fog szerezni Bettega a következő szezonban? Lehetséges, hogy valaki sosem kezd el szőrösödni? Ha nem lett volna ott Astel, a szemüveg kapcsán is rossz kérdéseken kezdtem volna rágódni – de ott volt, és amikor föltettem neki a kérdést, a válasza lecke volt számomra: mit számít nekünk, hogy került oda? És újra, mint ahogy Kipling versének értelmezése közben, a nine till five kifejezés lefordításakor, ugyanabban a pillanatban, amikor tanultam valamit, elkezdtem tanítani is azt. Tényleg Kipling verse jutott eszembe, és azt mondtam Astelnek, hogy igaza van, a kérdés teljesen felesleges, mert nem szükséges mind a hat becsületes szolgát igénybe venni: ebben az esetben a Mi, a Hol, a Hogyan és a Miért pihenhet, a Mikor és a Ki most a soros. Vagyis: nemrég veszett el ez a szemüveg? Aki elvesztette, itt van a közelben, és keresi? Kisajátíthatjuk-e anélkül, hogy igazából elvennénk a jogos tulajdonosától? Ezek voltak a helyes kérdések – és én fogalmaztam meg őket. A választ együtt dolgoztuk ki, alaposan megvizsgálva a szemüveget – vastag porréteg a lencséken, penészfoltok a bőr védőelemeken, az elhagyatottság szaga – és kiókumláltuk, hogy igen, ennek a szemüvegnek már nincs gazdája, úgyhogy a miénk lehet: az enyém, hogy odaajándékozzam Astelnek, és Astelé, hogy fölvegye, amikor majd elmegy síelni.
Mivel Astelnek nem jutott eszébe, a hat becsületes szolga megemlítése újabb jó pontokat hozott nekem, és valóban ez volt életem egyik legzseniálisabb ötlete, ezért még egyszer megismétlem, hogy Astel közelségével én nem csak boldog voltam, hanem jobb is: okosabb, ihletettebb, méltóbb a figyelemre. És ez arra késztetett, hogy tegyek egy lépést a legfőbb kérdés megválaszolása felé is: miért mutat érdeklődést egy olyan lány, mint Astel Raimondi, egy magamfajta iránt? A kérdés megválaszolásához szükségem volt valamire, aminek a létezéséről addig nem is tudtam: önbizalomra. Addig, azokban a számomra megdöbbentő napokban, a legjobb esetben is csak odáig jutottam, hogy egy olyan okos lány, mint Astel, nem tévedhet, és ha ennyire kedvel engem, az azt jelenti, hogy érek valamit. Ez azonban nem a válasz volt, hanem csak az első lépés. A válasz egy olyan határon túl volt, amely számomra mindig is áthatolhatatlan volt – annyira áthatolhatatlan, hogy még csak nem is láttam. Aznap, a szemüveg napján, megláttam, és abban a pillanatban, amikor megláttam, vágyat éreztem arra, hogy túllépjek rajta, és abban a pillanatban, amikor túl akartam lépni rajta, rátaláltam a kurázsira, hogy megtegyem: bárki érdeklődhetne irántam – feleltem magamnak –, ha mindig olyan lennék, mint amilyen Astellel vagyok.”