Mészáros Dorka: Karácsony a nagy házban (részlet a Vércseppek a havon c. kötetből)

DECEMBER 21.

– Igazolja magát! – A kislány a felszólításra elmosolyodott, megrázta a fejét. – Nem? Pedig ahhoz, hogy az adventi kalendáriumhoz jusson, fel kell mutatnia az igazolványát, kisasszony! – A kislány tovább rázta a fejét, közben szélesen vigyorgott. – Óvatosan, mindjárt leesik a fejed – dörmögte Tonkó Gábor, Toni, a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozója. – Akkor kérek egy nevet! – Hetti! – vágta rá a kislány, mire Toni félrehúzódott, hogy Hetti elérhesse az asztalon heverő adventi kalendáriumot. Maga elé vette, hosszan nézte hatalmas, sötét szemével.
– Huszonegyedike van. Segítek! – Toni rámutatott a 21-es számra, Hetti mohón feltépte az ablakot, kipattintotta belőle a csokit, bekapta. Toni a szemét forgatta, de Hetti már ment is tovább, a kosarában békésen szundikáló yorkit célozta meg. Elemér felkapta a fejét, megfontoltan csóválni kezdte a farkát, közben segélykérő pillantást vetett Tonira.
– Nyugi, nem fog felfalni. Hetti, simogasd Elemért, rendben? A kislány egy pillanatra megtorpant, majd megragadta a kosarat, egy határozott mozdulattal kiborította belőle Elemért. A yorkit nem érte váratlanul a kilakoltatás, megrázta magát, felugrott a kanapéra, és összegömbölyödött a sarkában.
– Simi, Elemér? – hajolt rá Hetti a kanapéra, a kutyus felé nyújtotta a kezét. – Simi?
– Elvesztetted a bizalmát, meg is értem. Később próbálkozz! Aaa! – emelte fel a mutatóujját Toni. – Hazaért Gergő. Az előszobából behallatszott, hogy kulcsot dugnak a zárba,kinyílt a bejárati ajtó, Hetti és Elemér pedig egyszerre sprinteltek a hang irányába. Toni sóhajtott, a konyhapultról felvette a telefonját.
A volt felesége üzent neki: Áll a hét óra? Visszaírta, hogy persze, de rossz érzés kerítette hatalmába. Jóban volt Debbie-vel, egy ideje hetente egyszer együtt reggeliztek. Toni soha nem tudott a nőre a barátjaként tekinteni, képtelen volt figyelmen kívül hagyni, hogy egyszer házasok voltak. A terapeutájával abban maradtak, hogy ez az állapot teljesen normális, és amíg mindkettejüknek rendben van, nem is kell rajta változtatni. Viszont Debbie most nem reggelizni, hanem vacsorázni hívta, ráadásul teljesen váratlanul. Az előszobából elsőként Elemér tért vissza, őt Hetti követte, a kislány szájából egy gyümölcspürés tasak lógott, a nappaliba belépő szőkésvörös üstök gazdájától kapta. Varga Gergő lassan négy éve volt Toni munkatársa, pszichológus szakértőként dolgozott a BRFK Nyomozó Főosztályán. Mára inkább barátként tekintettek a fiúra, ahogy Hetti anyukájára, Wass Rékára is. Az első közös ügyük során kovácsolódtak remek csapattá, azóta mindig számíthattak egymásra. Réka a kislány születése óta Gergőnél bérelt szobákat. Ha röviden kellett Toninak válaszolnia egy őket érintő kérdésre, lerendezte annyival, hogy Rékával a kezdetektől társak voltak a munkában, tehát összetartanak a magánéletben is. Gergő szintén kolléga, rettentő profi, általában együtt dolgoztak, kialakult a kapcsolat. Hosszabban válaszolni egyikük sem szeretett, és csak nagyon kevesen tudták, milyen borzasztó események vezettek ahhoz, hogy ők igazán megismerjék egymást.
– Minden rendben ment? – nézett Gergő Tonira, aki vállat vont.
– Persze. Úgyis árulkodni fog a kisasszony, inkább bevallom, három rajzfilmet is megnéztünk, és két popcornt pattogtattunk. Kólát persze nem adtam neki, csak vizet. Gergő elnevette magát.
– Veled akármennyi filmet megnézhet, szerintem Réka is így van vele. Veled még én is akármennyi filmet megnéznék. – Nem túlzott. Toni falta a könyveket, a színdarabokat, a filmeket és a sorozatokat is, kiváló ízléssel áldotta meg a sors, remekül tett különbséget befogadásra érdemes és nem érdemes alkotások között.
– Gondterheltnek tűnsz – váltott témát Gergő, és a játszószőnyegre lépett. Hetti rögtön hozta a műanyag dinóit. Gergő nehézkesen letelepedett, a jobb térde nem volt az igazi, amióta egy golyó szétroncsolta.
– Csak a szokásos év végi hajrá. Tavaly és tavalyelőtt is sikerült benn töltenem a huszonnegyedikét, remélem, idén eljutok a szüleimhez. Anyám kitekeri a nyakamat, ha megint egy folyamatban lévő ügyre hivatkozom – húzta el a száját Toni, majd megdörzsölte az arcát, sóhajtott. Gergőnek nem kellett még egyszer rákérdeznie, a férfi folytatta magától. Az évek során megtanulta, hogy a pszichológus szakértőnek bármit elmondhat, biztonságban érezte magát mellette. – Debbie furcsa. Felhívott reggel, hogy ma együtt tudunk-e vacsorázni. Elég, hm, zaklatott volt a hangja. Fogalmam sincs, mit akar. Soha nem jelent jót, ha az embert csak úgy felhívja a volt felesége. Gergő is rosszat sejtett, de diplomatikusan ennyit fűzött hozzá:
– Ne aggódj, nagyon jóban vagytok, akármi lehet. Toni idegesen bólintott, pontosan e miatt az akármi miatt állt bele az ideg. A belvárosi étterem zsúfolásig megtelt, alig lehetett szabad asztalt találni. Toni pontosan futott be, nem mert volna egy percet sem késni. Debbie már várta, egy csendes sarokba húzódott, szaklapot olvasott.
– Helló, doktornő! Szabad ez a hely? – lépett az asztalhoz Toni, mire Debbie összerezzent, letette a magazint, és felállt. Üdvözlésképp adtak egymásnak két puszit. – Fantasztikusan nézel ki. – Toni a megismerkedésük óta hasonló bókokkal halmozta el a nőt. Debbie nemcsak az eszéről és a profizmusáról volt híres szakmai körökben, hanem a szépségéről is. Hosszú, szőke haját szigorú kontyba fogta a tarkóján, makulátlan arcán visszafogott, enyhe sminket viselt. Alakja tökéletes, a világos, pasztell árnyalatú nadrágokat és zakókat kedvelte, amelyek légiessé tették a megjelenését. Tonit mégsem az alakja fogta meg, a szemébe, a mosolyába és elsősorban az agyába szeretett bele anno egy közös esetmegbeszélésen. Debbie igazságügyi szakértőként dolgozott, saját csapatot vezetett a Nemzeti Szakértői és Kutató Központban. A nőnek lágy, őszinte, mély őziketekintete volt, és sugárzó, de egyszerre szigorú mosolya, ami ezen az estén kissé mintha vesztett volna a ragyogásából. – Rendeljünk! – indítványozta Debbie, miután mindketten elhelyezkedtek. Toni kivárt, tudta, nem támadhatja le azonnal a találkozó okát firtatva. Debbie sült krumplit választott mézes mustárral, hozzá vizet és egy deci száraz vörösbort kért, Toni pedig, bár farkaséhes volt, kiegyezett egy előételnek szánt mártogatóssal, almalével és egy eszpresszóval.
– Mi a helyzet a melóban? – Toni nem bírta tovább, kérdeznie kellett valamit, ami magyarázatot adhat a szokatlan randira.
– Semmi. Tiszteletlenség azt mondanom, hogy csupa unalmas esetet kapunk, de ez az igazság – kortyolt bele a borba a nő, miközben cinkos pillantást vetett Tonira. – Nálatok? Toninak jócskán akadt mesélnivalója, nem mintha több dolog történt volna a főosztályon, csak szeretett beszélni. Míg az utóbbi hetüket szedte darabokra, kihozták az ételt. Debbie nem szakította félbe, nem is kérdezett vissza, úgy tűnt, a gondolataiba mélyed a krumpli rágcsálása közben. Toni a végén már csak azért nem hagyta abba, mert attól félt, ha elhallgat, megszállja őt is az a nyomasztó érzés, ami a nőn telepedett meg.
– Mik a terveid karácsonyra? – szúrta közbe váratlanul Debbie. Toni egy másodpercre megakadt, majd nagy levegőt vett, és újult lendülettel folytatta:
– Szenteste és karácsony első napján otthon leszek, anyám harcsapaprikást csinál, tízféle sütemény lesz, készülök Salvus vízzel és tablettával gyomorégésre. Huszonötödikén jönnek az unokatesóim, ezer éve nem láttam őket, az utóbbi években munka miatt lekéstem a karácsonyt. Huszonhatodikán Gergő főz, ott gyűlünk össze, tudod, ő isteni vadpörköltet…
– Anya múlt héten eltörte a bokáját.
Toni tarkóján felállt a szőr, a volt anyósáról nem őrzött szép emlékeket. A banyára, ahogy magában hívta, a zsarnok jelzőt találta a legmegfelelőbbnek, rágondolni is ódzkodott. Toni elképzelni sem tudta, miért került szóba Debbie anyja.
– Ööö… Sajnálom. Vagy…?
– Kétszer műtötték a térdét az elmúlt három évben, és nem hajlandó elfogadni, hogy már nem a régi. Elvitette magát apával vásárolni, és amíg őt beküldte egy huszadik perzsaszőnyegért, úgy döntött, egyedül néz körül. A második kirakat előtt elesett, szilánkosra törte a bokáját. Idén elmarad a síkarácsony. Debbie családja minden évben Courchevelben töltötte az ünnepeket, ami egy luxus síközpont volt a francia Alpokban. Évtizedes hagyomány volt ez a családban, és ahogy Toni a beszélgetésekből kivette, a különleges ünneplés fő okát a luxuskörülmények szolgáltatták. Debbie anyja szerette ecsetelni a barátnőinek, a gyülekezet tagjainak, a falu lakóinak, az alkalmazottainak és mindenkinek, aki meghallgatta, milyen egyedülálló és fényűző helyre viszi a gyerekeit és immár az unokáit. Ráadásul az egy hét alatt számtalanszor a családja orra alá dörgölhette, hogy mindent ő fizet. Bár a pénzt ténylegesen nem a banya kereste meg, viszont a fakitermelő vállalatot, amely gazdaggá tette a családot, az ő apja hozta létre, ám a férje vitte tovább és építette nemzetközi üzletté. A banya pedig a könyveléssel foglalkozott.
– Gondolom, örülsz – próbált tippelni Toni. Nem érezte biztonságban magát a témát illetően. A nő mintha meg se hallotta volna a megjegyzést, monoton hangon folytatta:
– Otthon ünneplünk. A nővéremék október óta Magyarországon vannak, André elvállalt egy szlovák pácienst, könnyebb nekik így.
– Anyádékkal laknak a nagy házban? Mira még nem csavarodott be? Debbie a szemét forgatta, a mozdulat sokkal inkább szólt a családjának, mint Toninak.
– Keveset beszélünk. Szóval anya rám parancsolt, hogy én is menjek haza. Mivel a síkarácsonyra igent mondtam, tudja, hogy nem dolgozom, és ha be is jönne egy sürgős ügy, megsértődne, ha lemondanám. Tudod, milyen. Toni bólintott. A sértődést enyhe kifejezésnek érezte, a banya valószínűleg évekig büntetné Debbie-t, amiért kihúzta magát a családi karácsonyozás alól.
– Szörnyű lesz. A hotel más, ott mindenki azt csinál, amit akar, étkezésekkor találkozunk, meg amikor anyám társasozni óhajt, de ennyi. Most viszont be leszek szorítva abba a túl nagy házba a túl nagy birtokon, és hallgathatom egész nap… – Debbie nem fejezte be, nem is kellett, Toni tisztában volt a mondat második felével. Hallgathatná egész nap az anyjától, mekkora csődtömeg, mit rontott el az életében, és min lenne ideje változtatnia. Debbie a szalvéta csücskével megtörölte a szemét, Toni nagyon megsajnálta. Legszívesebben nyúlt volna a kezéért, de inkább nem tette.
– Tökre együttérzek veled. Erős vagy, meg fogod ugrani ezt a feladatot is – kacsintott bátorítón. – Ha kell egy barát, bármikor felhívhatsz. Neked egész karácsonykor elérhető leszek. Toni azt hitte, ez volt a találkozó apropója. Debbie ki akarta önteni a szívét, meg akarta osztani a szorongását, és ki tudott volna jobban azonosulni a problémával, mint ő, Toni, aki személyesen ismerte a helyzetet? Debbie viszont nem nyugodott meg, sőt idegesebbnek tűnt, mint pár perccel ezelőtt. A terítőt szuggerálta, el vörösödött, látszott, mondani szeretne még valamit, de egyelőre nem találta a megfelelő szavakat. Toni izmai megfeszültek, soha nem látta ilyennek a nőt.
– Nagyon szégyellem magam – nyögte ki végül Debbie. – Nem egyedül kell hazamennem. – Debbie tagolva beszélt, továbbra sem nézett a férfi szemébe. Toni szemöldöke felugrott a homloka közepéig.
Debbie nekiveselkedett a végének. – Én… Toni, én még nem mondtam el a szüleimnek, hogy elváltunk.