Jókai és a nők (beleolvasó)

A könyv részletei csak a szerző és a kiadó engedélyével közölhetők

© Szécsi Noémi, 2025

„Anyám, lásd, én boldog vagyok”

„Nem irtoztató és égbe kiáltó ez!?”1 – sikoltotta Laborfalvi Ró- za egy 1849 novemberében Jókainak írt levelében, a korszakból származó kevés levél egyikében, ahol nem azt a szerepjátékot játsszák a férjével, hogy „két barátnő”, Irma és Juci leveleznek egymással – rendkívül gyengéd, aggodalmas hangon, csókok és ölelések özönét küldözgetve a másiknak. Mindezt az álcázás miatt vélték hasznosnak, hiszen Jókai nem akarta Pesten be- várni, míg a hatóság képviseletében érte jönnek, a bukás után a borsodi Tardonán talált magának rejtekhelyet, miközben a színésznő a hadmozdulatokból és háborús viszonyokból kö- vetkező kihagyás után visszatért a Nemzeti Színházba játszani.

„Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, ahova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni. Ott vár a veszély előtt rejtőző férj, és számlálja a pillanatokat, amik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak.”2

Róza levelében az „irtóztató” és „égbekiáltó” jelzők özvegy Jó- kay Józsefné viselkedését írták le a fia számára, aki egyelőre semmiképpen sem térhetett volna vissza önkéntes száműzeté- séből, hogy igazságot tegyen élete két legfontosabb asszonya kö- zött, bár erre a lehetőségre aligha vágyott. A nyílt konfliktusokat legfeljebb regényei drámai helyzeteiben szerette, főképp azok- ban az esetekben, amikor a hős olyan információ birtokában van, amelyet a másik szereplő még csak nem is gyanít, azért úgy játszik beszélgetőtársával, mint a macska az egérrel. Az elmúlt egy év családi veszekedései és levélváltásai pedig nem abban a hangnemben zajlottak, hogy Jókai fölényesen uralhatta volna a beszédhelyzeteket. A legtöbbször az történt, hogy a papíron oly

1. Laborfalvi Róza Jókai Mórnak, 1849. november. JMÖM, Levelezés, I. 92.
2. JMÖM, Politikai divatok, 219.

• Petőfi Sándor levele özvegy Jókay Józsefnénak, 1848. szeptember 6. Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése, 369.
• Laborfalvi Róza Jókai Mórnak, 1849. november. JMÖM, Levelezés, I. 92.

ékesszóló és szavakész fiatalember valamely indulattól elraga- dott szerette tirádáit hallgatta, ezekre pedig olyan értelemben és mértékben adott megnyugtató válaszokat, hogy a helyzetből kimenekülhessen. Petőfi bő egy évvel korábban, 1848 szeptem- berében „keserűen szemére hányta” iránta tanúsított „silány magaviseletét s különösen bizalmatlanságát, hogy házassága ügyében soha egy őszinte szót” sem hallott tőle, az édesanyja az egyik neki írott levélben pedig azt rója a fia szemére, hogy elrejtőzött előle,3 tehát minden jel szerint Jókai tevékenyen ke- rülte, hogy sarokba szorítsák. Most politikai menekültként egy időre felmentést kapott a szembesítés alól, de Róza közvetíté- sével továbbra is értesülhetett róla, hogy ugyan az eddig ismert világ kifordulhat a sarkából, Magyarország nyakig süllyedhet az elveszett remények mocsarába, az édesanyja továbbra is fia méltatlan házassága miatt háborog.

Az özvegy 1849 őszén Pesten járva telekürtölte a várost a Rózára vonatkozó válogatott sértésekkel, és ekkor érdeklődött a szétválasztásuk lehetőségeiről is. „Olyanokról álmodik, hogy valyon elválasztanának e’ benünket könyen, – kérdezősködik arról, hogy hol esküdtünk meg.” Jókai és Laborfalvi Róza ekkor már több mint egy esztendeje voltak házasok, és ez alatt az idő alatt talán egyetlen olyan időszak sem akadt, amelyet bátran

„szürke hétköznapoknak” lehetett volna nevezni. A forradalom mámoros napjaival egybeeső udvarlási szakasz olybá tűnt, mint egy álom, azonban hamarosan rémálomként folytatódott – és mindezt nem kizárólag a forradalom szabadságharcba fordu- lásának köszönhették. Háborús helyzet alakult ki a közvetlen családban is – ennek csalhatatlan jele, hogy özvegy Jókayné még az esküvő után egy évvel is azon törte a fejét, hogyan választ- hatja szét a párost. Róza így idézi anyósát az ominózus levél- ben: „[a]zt mondja – én döntölek szerencsétlenségbe, – nálam nélkül most te nyugodtan ülhetnél otthon, de minden bajodat én okoztam, és több ilyeneket, téged, azt mondta, eltart hol- tig! csak menj haza, – mily nagy kegyesség! én osztán menjek, ahová nekem tetszik, ugye szép, anyához illő.”4 Jókayné szerint tehát talán még a szabadságharc bukását is Laborfalvi Róza okozta, de mindenképpen miatta kellett a Móric fiúnak Tardo- nán bujkálnia. Feltehetően úgy okoskodott, hogy a fia kizárólag a rá rossz hatást gyakorló asszony miatt hősködött ezekben a

vérzivataros időkben, neki akart imponálni, ahelyett hogy ko- máromi családjánál húzta volna meg magát. Vagy talán seho- gyan sem okoskodott, mert teljesen elvette az eszét a fia miatti aggodalom, és bárkiben készségesen megtalálta a bűnbakot.

„Egresinénél is oly bolondokat beszélt – hogy ha elcsábította- lak, hát tartsalak, mégpedig úri módon, mert ő téged úrfinak nevelt, – no, hát most van ennek ideje ily körülmények közt?” – méltatlankodott Róza, majd azt is hozzátette, Jókayné teljesen megzavarodott attól, hogy a dédelgetett fiát kizárólag csak rajta, ezen a perszónán keresztül segíthette anyagilag. Egyszer vérig sértette Móricot, amikor afféle romlott színésznők által kitartott úrficskaként jelenítette meg, máskor meg amiatt esett kétségbe, hogy a neki szánt pénzt a gyűlölt nő kezébe kellene adnia: „az- zal a húsz pengővel milyen comédiát csinált nekem, nem merte küldeni, se Egresinének nem adta, mert mint mondta, félt, hogy elköltöm, hanem Polgárnak adta, oly meghagyással, – hogy úgy küldje el, nehogy az én kezembe jusson.”5 A legnagyobb ve- szedelmek elcsendesülésével Komáromban is megszilárdult az új, bár meglehetősen lehangoló helyzet. A legtovább kitartó várost is ellepte az osztrák helyőrség, és kidobolták, hogy min- den magyar bankjegyet, mindennemű fegyvert, katonaruhát, föveget és minden forradalmi nyomtatványt vagy irományt be kell szolgáltatni; huszonnégy óra elteltével házkutatások indul- nak, és a fentiek rejtegetőire börtön vár. A Jókay családhoz egy prágai illetőségű cseh tisztet szállásoltak el, egy bizonyos Kosz- toleczky őrnagyot, aki a háziak szerencséjére udvarias és kedves egyéniség volt, inkább Jókay Károlyék szöszke babája, Jolánka erőszakoskodott vele, ugyanis „pici babák szokása szerint – a kezecskéjébe fogott, gyűrűvel ékes ujjat a szájába vitte és jól megharapta alig kibújt, rizskása apróságú fogaival”.6 A nagy család lassacskán feloszlott: Jókay Károly, akit cikkei miatt hi- vatalának és ügyvédi oklevelének elvesztésére ítéltek, Ekelre húzódott vissza a családjával; Váli Ferenc, akit még 1848-ban neveztek ki a pápai kollégium tanárává, oda hurcolkodott nejé- vel, Eszterrel és lányával, Marival, így Jókayné magára maradt komáromi házában.

Újra kapcsolatba lépett a fiával, de a hangulat egyelőre nem rejti magában annak a katarzisnak a lehetőségét, amelyről Jolán- ka felnőttkorában olyan megejtően ír. Jókaitól egy 1849. október 19-én írott hosszú, sértett, de segítségért könyörgő levél maradt fenn ebből az időből:

„…én kegyed ellen nem vétettem soha. Azért, hogy nőmet szeretem, szeretem mindenki felett a világon, midőn rokonaim félnek velem ta- lálkozni, midőn üldöztetés kísér, keserű ínség fogad minden lépése- men, egyedül nőm maradt hozzám igaz, – ő az, aki bujdosásom helyein fölkeres, élte, vagyona, helyzete kockáztatásával oltalmaz, keresmé- nyével táplál, hűségével vigasztal, ki az életet tartja bennem. Kegyednek nincs semmi oka őt gyűlölni, ő ke- gyedet nem bántotta soha, és en- gemet szeret, és én is szeretem őt, mert megérdemli. Ha irántami el- lenséges befolyások kegyedet nem gátolnák nőmet megismerni, nem lenne irántam oly hideg.”7

Jókay Károly (Vasárnapi Ujság, Képes Folyóirat, 1903)

Jókai másoknak írt sértődött le- veleiben is megfigyelhető, hogy ilyenkor a személyes hangról szép-

írói üzemmódra vált, és a pátosz olyan magas régióiba dolgozza bele magát, hogy szinte önmaga hatása alá kerül.

• Jókai Mór Jókay Józsefnének, 1849. október 19. JMÖM,

Levelezés, I. 83.

A könyv megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta