Bíró Szabolcs (interjú)
– Tíz éve jelent meg az Anjouk-sorozat első része, a Liliom és vér. Mit jelent neked ez a jubileum?
– Nehéz megfogalmaznom. Talán nem is maga a jubileum jelent sokat, hanem az, hogy mi minden fért bele ebbe a tíz évbe: az Anjouk első részének kiadásával egyidőben lettem az Athenaeum Kiadó szerzője, és azóta is együtt építjük ezt az egyre bővülő középkori regényuniverzumot, amely most már sok újrakiadáson, eladott példányok tízezrein van túl – és hol van még a vége! Egy tavalyi könyvbemutatón vágott mellbe a felismerés, hogy talán a pályafutásom legjobb döntése volt annak idején belevágni ennek a hatalmas sorozatnak a megírásába. Egészen más író, sőt talán azt is mondhatom, más ember lennék nélküle. Az Anjouk mostanra az életem szerves részévé vált.
– Milyen dalok kerülnének fel egy Anjouk-sorozathoz kapcsolódó lejátszási listára?
– De jó kérdés! A Hollóének Hungarica régizenei együttes lemezei biztosan ott lennének ezen a lejátszási listán. Nagyon sokszor hozott megfelelő hangulatba Harry Gregson-Williamsnek a Mennyei királyság című filmhez írt zenéje, meg se tudnám mondani, hányszor hallgattam az elmúlt évtizedben írás előtt vagy épp közben. A sorozat ötödik része, az Ötvenezer lándzsa írásakor nagyon sokat szólt a Manowar 1988-as klasszikus heavy metal albuma, a Kings of Metal (pedig rockzenét nem is szoktam az íráshoz hallgatni). A Dél pörölye című regénynek van egy a szívemhez különösen közel álló fejezete: amikor Bátor Szilárd először jár Egerben, egy bizonyos szőlőbirtokon. Jókedvű, szentimentális, idillikus hangulatot szerettem volna teremteni, úgyhogy amíg azt a jelenetsort írtam, körbe-körbe a The Shire, azaz „A Megye” című dalt hallgattam, A Gyűrűk Ura filmzenealbumáról. Olyan sokszor végighallgattam egyetlen este alatt, hogy év végén a Spotify-listámon úgy szerepelt, mintha ez lenne a kedvenc dalom, Howard Shore pedig a kedvenc zeneszerzőm. A legutóbbi két rész írása közben sokat hallgattam a The Witcher 3: Wild Hunt című videójáték zenéjét, ami hihetetlen jól hangulatba tudott hozni. A végére pedig hadd említsek meg egy lemezt, ami csak félig-meddig zene, sokkal inkább a hangoskönyv kategóriába tartozik! Ez a Megáldva és leköpve – Francoise Villon versei Faludy György átköltésében, Gál Tamás színművész előadásában. Na, ezt magam sem tudom, hányszor hallgathattam az elmúlt évtizedben! És jellemzően nem is írás közben, hanem az írás szüneteiben (például, ha ebédelnem kellett, vagy amikor kávészünetet tartottam), hogy ne essek ki a hangulatból. A legmagasabb hangerőn bömböltettem a kis dolgozószobai hifimen, ennek segítségével tartottam benn magam a középkori miliőben. Semmiképp sem hiányozhatna tehát a lejátszási listámról.
– Mennyire érzed kötelességednek a történelmi hitelesség megőrzését? Hol húzod meg a határt a fikció és a valóság között?
– Maximálisan kötelességemnek érzem, hogy a lehető legpontosabban újrateremtsem a kort, amelybe az olvasóimat kalauzolom: aminek csak lehetséges, annak utánajárok, és a magam módján rekonstruálom. Persze közben jellemzően eléggé idealizálok is, a sok szörnyűség és nehézség mellett a korabeli élet pozitívumait is megmutatom. A történelmi regényeimnek van egy férfiasan romantikus olvasatuk is, és sosem hiányozhat belőlük a humor vagy épp a líra. Képtelenség megmondani, hol húzom meg a határt valóság és fikció között, mert ezt magam sem tudom előre, sokszor hagyom, hogy vigyen a flow, és közben bízom benne, hogy jól érzek rá az arányokra. Szeretek meglepetéseket okozni, és néha akár teljesen kikacsintani a műfaj szabta keretekből: ilyen például az a fejezet A pusztulás dalában, amelyben feltűnik egy bizonyos Szélűző nevű karakter. Máskor meg az utolsó szögig és a szereplők alsóneműjéig ragaszkodom a történelmi pontossághoz. Fúha, nagyon hosszan lehetne ezt taglalni! A párbeszédek például pörögnek, de feldobom őket régies szavakkal vagy latin idézetekkel. Az például végképp nem célom, hogy a szereplőim valóban korhű módon beszélgessenek, mert az teljesen kidobná az olvasót az élményből: inkább azt szeretném elérni, hogy lüktessenek, pattogjanak, éljenek a párbeszédek, hiszen ha akkoriban éltünk volna, ugyanilyen természetesen hangzott volna a fülünknek a régies beszéd. Kicsit olyan ez, mint a régi versek átköltése modern nyelvezetre: a hangulatot kell átéreznünk, és megértenünk a lényeget. De ha már itt tartunk, régóta mondogatom, hogy a történelmi regény a legtudathasadásosabb irodalmi műfaj: egyszerre tudományos és fiktív, gyakran kibogozhatatlanul. Például a valóban élt szereplőket, történelmi alakokat is óhatatlanul csupa kitalációval kell feltölteni, hogy azok életre keljenek a lapokon.
– Van kedvenc szereplőd a saját könyveidből – és ha igen, miért pont ő?
– Nagyon szeretem Bátor Szilárd figuráját formálni, nevelgetni, aki szerintem egy egészen komplex karakter lett. Sokáig tartott, míg az olvasók megkedvelték, de ez teljesen jól van így. Visszamenőleg sem változtatnék semmit az ő kitalált élettörténetén. Akik viszont a legkedvesebbek a szívemnek, azok a csak néha fel-felbukkanó mellékszereplők: azok, akik nem hordozzák a vállukon a történet alakulásának súlyát, de színesítik és mélyítik ezt a középkori világot. A néma Sebő az egyik ilyen szívemcsücske-karakter, akivel Karczag György Idegen páncélban című regénye előtt tisztelegtem. Lorenzo il Toro a másik, aki valószínűleg nem is született volna meg, ha nincsenek a Faludy-féle Villon-átköltések. Igazi életrevaló csibész, aki idővel egyre komolyabb poétává fejleszti magát. Szolnoki Pista karakterét is meg kell említenem: ő 2017-ben, a Szent György testvérei című regényben jelent meg először, most pedig már ott tartok, hogy novellák és kisregények formájában saját sorozatot indítottam neki.
– Mit gondolsz, miért szeretik az olvasók ennyire a történelmi regényeket, különösen itthon?
– Szerintem sokaknak menekülést jelenthet egy távoli, dicső (vagy sokszor csak dicsőnek tűnő) korba, még ha annak mindennapjai különösen nehezek és kegyetlenek voltak is. Az olvasók szeretnek szembesülni a régi korok embereinek életével, a hősök küzdelmeivel, megtapasztalni ezeknek a rég halott férfiaknak és nőknek az erejét (testi és lelki értelemben egyaránt), és valószínűleg meríteni belőlük a hétköznapokhoz – főleg, hogy közben végig tudatában lehetnek annak, hogy ezek az események egykor valóban megtörténtek. Jólesik időnként hátrahagyni a zajos, pörgős, szennyezett világunkat, megfeledkezni a digitális eszközeinkről, és képzeletben felpattanni egy ló hátára, körbenyargalni a vidéket. Nekem ez sokszor íróként is egyfajta terápia, nem véletlenül alkottam meg ennyire részletesen a dubicai Bátor-birtokot, ahova képzeletben elmenekülhetek. Szerintem nagyon sok olvasó van, aki közösen menekül velem, és így jön létre a mágia: puszta szavakból, a gondolat és a fantázia erejével egy közös helyet teremt író és olvasó, ahol aztán minőségi időt tölthetnek, és ideig-óráig minden másról megfeledkezhetnek.
(Varga Sára)
https://www.lira.hu/hu/szerzo/biro-szabolcs
