Rubin Szilárd: Római egyes (részlet)
Akkoriban, az ötvenes évek végén, Czakó az EMKE kávéház fölött lakott albérletben, s szobájába több olyan lakóhelyiségen át kellett bebotorkálni, amelyek közé hol egy fürdőfülke, hol egy éléskamra, hol meg egy vécé ékelődött. A padlón csergével letakart matrac, a csergén szép korondi tál, a tálban narancsok. Volt egy csíptetős olvasólámpa is, de többnyire gyertya égett. Húsz másodpercig homályban ültünk. Ám a Körút túlsó sarkáról a bérpalota tornyára szerelt fényreklám minden huszadik másodpercben beragyogta a falat, ahol a szögeken Czakó néhány ruhadarabja függött. Nem sok szögre volt szükség, de a fényreklám kigyúltakor, a valószínűtlen tündöklés jóvoltából az elvásott holmik, a vedlő kucsma meg a folt hátán folt bekecs egyszerre úgy hatottak, mintha múzeumi tárlóban volnának elhelyezve. Kolozsvár utolsó magyar városparancsnokának hajdani segédtisztje ott ült velem a csergén, háta mögött az erdélyi múlttal, előtte meg a jövendőbeli dicsőség hírnökeivel, a narancsokkal: mire már csak bartóki mércével mérhető világnagyság lett, Olaszországban érezte magát a legjobban.
Elképzeltem, amint Ali tréfája közben jóindulatú szánakozással nevetett rajtam, s hirtelen magam előtt láttam holló kivájta szemű arcát, amely szép, még holtában is győzelmes arc lett volna, míg az igazi inkább zavart. Az archoz tökéletes termet járult: forró nyári napokon, ha fecskében forgatott kint a pusztán, látszott, mennyire délceg, mint aki nem elnyűtt szvettert, hanem aranygombos tiszti atillát ölt majd fel. De hát ott volt a szeme, megvolt, szinte azt kell mondanom, sajnos, mert minden jó szobrász azonnal látta volna: ezt az arcot Isten is arra teremtette, hogy kiszúrják, kilőjék, kivájják belőle a szemet, hogy portréjáról üres szemgödör tekintsen ránk: egy vak hős arcának. Na, és ehelyett filmrendező lett, annyira látó, hogy már az albérleti zugban a csergén, amikor még semmi jót sem csinált, nehezen viseltem el a tekintetét, akárhogy sunyított is, próbálta rejtegetni, mert próbálta, hiszen tudta: az életben merőben más a zavaró, mint a művészetben; ő tudta leginkább, hogy magánhasználatra alkalmatlan szemet kapott a sorstól.
Ez az emlék, a feszélyező tekintet kínja úgy átjárt, hogy amire az önérzet soha rá nem vesz: helyére tettem a kagylót.
Ismét föllapoztam a krimit, hogy agyonüssem vele a szombatomat.
„– Megmérgezték – olvastam az orvosszakértő véleményét. – Mégpedig könnyen hozzáférhető méreggel.
A felügyelő bólintott.
– Gyógyszer?
– Ó, sokkal egyszerűbb! Tekintsen csak ki az ablakon. Mit lát?
– Egy aranyesőbokrot.”
Odakint, noha március volt, pamatokban hullott a hó, amely Ali tréfája alatt is pilinkélt már. Ilyen időben kevesen jönnek fel Budapestre a kocsijukkal. És ki jönne hozzám?
De háromkor a telefon újra csöngött.
„Itt Benkő Piroska” – mondta egy fiatal hang. Csilingelt, bár valahogy furcsán. Mintha egy kis farkas bújt volna ki az erdőből, nyakán a nyájból elveszett bárány csengettyűjével.
Most, kerek esztendő múltán, ránéztem az ágyam fölé szögezett fényképre.
„Végy le innen!” – mondta mérgesen a szúrós, fekete szempár, a pici, tűhegyes orr, az éles kis áll.
Már két hete egyedül laktam egy szűk cellában, a harkányi fürdőkórház öreg épületének emeletén. Mindig hajnali ötkor ébredtem, és Piroska mindig mérgesen nézett.
Felkönyököltem, hogy kilássak a tél végi éjszakába.
Még nem virradt, a pápaszem nagyságú ablakon túl, a hófoltos, feketén csillogó sétányon égtek a lámpák. Ebben az órában születtem, mire a lámpasor kialszik, már el is múltam negyvennégy éves.
Piroska még huszonhét sincs…
Elővettem az éjjeliszekrényben őrzött sürgönyt. Sötét volt, de villanyfénynél se láthattam volna töbrubin- bet, mint azt a tizennyolc szót, amit már kívülről tudtam:
„illetoe ma reggel telefonaalt szueleteesnapodra ir vagy lemegy keerlek ne csinaalj oerueltseeget maradj veszteg dolog esetleg rendbe joen – ali”
Amint Harkányba érkeztem, a kórházi portás már át is adta a postáról telefonon lediktált üzenetet. De hátha hibásan jegyzett? A főbejáratnál ott állt az egyetlen helybeli taxi, bevágtam magam az ülésre, és két perc múlva kiugrottam a postánál.
Egy meglett férfi ministránsgyereknek nyiratkozva, a csinos diákarc meg az öreg patkánypofa közt mutáló ábrázatával első látásra meglepő lehet, az igaz. Dehát csak a sürgöny eredetijét kértem, a nyomtatványra enyvezett szalagokkal, s mégis majdnem ugyanaz történt, ami kamaszkoromban, mikor osztályfőnököm észrevette, hogy egy lánnyal sétálok, s másnap a tanári szobában megrótt. A hivatalnoknők összenéztek, mintha a távirat csupa obszcén szóból állna, majd egyikük viszolygó arccal előkereste, a másik meg lesújtó tekintettel kicsúsztatta elém az üvegfal mögül a papírt. Ismertem ezt a viselkedést, sőt rajtam kívül még valakiről tudtam, hogy hasonló helyzetben így bánnak vele: Martinszkyről. Hányszor kérdeztük egymástól: „Mi ez? Te érted, hogy mi ez? Miért botránkoznak meg, ha te vagy én meg egy lány…? Miért válnak rögtön ellenségessé még vadidegenek is?”
Sose értettem, de a sürgönnyel a zsebemben nem izgatott: jókedvűen léptem ki a postáról.
Odakint most már észrevettem a napfényt. Sütött a nap. Egész Harkányban sütött! Az utcák jobb meg a bal oldalán is. Baš je lepo,* van kraft benne! – gondoltam hetykén, ösztönösen a gyerekkori zsargonra, a rác vízimolnárok, sváb halaskofák, sokác korsósok világának nyelvére váltva: otthon voltam.
Néhány portával odébb feltűnt, hogy egyik öreg ház nagykapuja mohácsi kapunk mása. Óriás rézkilincse s mögötte a színes ólomüveggel ékes belső kapu gyerekkoromból csillant vissza. Miért éreztem mégis hiányt, ha benéztem a lilán meg sárgán derengő einfuhrtokba?** A harkányi házak bezárultak, de a mohácsi kapuszín kinyílt, és borsózöld homályában megláttam a házunkban lakó ifjú hajóstiszt kétüléses automobilját. Ha én tártam ki a kaput, a tiszt mindig megengedte, hogy beüljek mellé a csöpp Steyrbe, melynek fekete vászonteteje akkora volt, mint nagyanyám kinyitott esernyője. Egész gyerekkoromban nem tettem meg hosszabb autóutat a járdától az udvari kerekes kútig terjedő pár méternél, de ettől is mámoros lettem, s ez a mámor már az első találkozáskor, Piroska slusszkulcsa láttán megkísértett, hogy Wartburgjában majd százszoros erővel támadjon fel.
Mohácson jártam elemibe, Pécsett érettségiztem, Harkányt mégis csak hírből, főként anyai nagyszüleim elbeszéléséből ismertem. Ők minden évben eltöltöttek itt néhány hetet, a Dunán szerzett reumájukat gyógyíttatva. Fiatal házaspárként az uszályok széljárta fedélzete, később a vontatógőzösök kapitányi fertálya lett második otthonuk, „ott szedték össze a kutyát”: ott ette bele magát a csúz ízületeikbe, csontjaikba. Érthető, hogy fürdőkúrára szánt szabadságukat kényelemben akarták eltölteni, így aztán családi kabint béreltek, évről évre ugyanazt a tágas, megkedvelt fürdőkamrát, ahol a kádban eltöltött óra után nagyapám még sokáig szivarozott a fűzvesszőkből font karosszékben, míg nagyanyám a heverőn pihent, s szüleim felbomlott házasságán meg azon a félnótás kisfiún töprenghetett, aki én voltam.
Szinte semmi szóval mondottat nem fogtam föl.
„Hozz egy kis vizet” – kérte nagyapám, s mire újságja mögül rám pillantott, ott álltam előtte a vízzel, két kagylóvá formált, csurig megtöltött tenyeremben, ijedten látva, hogy elsápad, de nem látva be, hogy a víz és önmagam közé olyasmit kellett volna beiktatnom, ami nem én vagyok: egy poharat vagy egy bögrét.
A nagy rejtély azonban anyám kérdése volt.
Nyári estéken szőlőhegyi villánk teraszát ellepték a szúnyogok meg a pillék, a gyertyalámpát mindjárt vacsora után eloltottuk, a felnőttek halkan beszélgettek a sötétségben. Anyám rendszerint megkérdezte:
„Megvárjuk-e a hajót?”
Ez mindig megdöbbentett. Hogyan jöhetne a hajó a hegyre? Hiszen a cséza is csak a szurdok aljáig hozott! Szerettem volna fönnmaradni, hogy tanúja legyek a csodának, de csakhamar elaludtam.
Éjféltájt fölriadtam. Szemem még csukva volt, de éreztem, hogy arcomba vág a fény, amely elöntötte a teraszt. Átsöpört a repkényes falon, kigyújtotta a borospoharakat, megvilágította az arcokat.
„Itt van…” – mondta valaki.
De hiába meresztettem a szemem: a hajó csak a többieknek jelent meg.
* Kb. nagyon klassz (szerb).
** Kapualj, kocsibehajtó (német).
