Nem Orczy Emmáról írtam, hanem vele – interjú Ruff Orsolyával

Ruff Orsolya – író, műfordító, „akinél Szabó Magda óta senki sem vette komolyabban a gyerekirodalmat”. Legújabb, fiataloknak szó krimije kapcsán beszélgettünk vele.

Hogy találtál rá a méltatlanul elfeledett báró Orczy Emma alakjára, akiről sokan nem is tudják, hogy a mai napig az egyik legmagasabb példányszámban eladott író? Aki nem mellesleg nő, és magyar gyökerekkel bír, A Vörös Pimpernel pedig nem kisebb hősöket inspirált, mint Zorro, vagy Stan Lee karakterei.

Nem fura, hogy van egy magyar származású író, ráadásul a maga korában borzasztóan sikeres szerző, akit mintha itthon nem vagy alig ismerne a szélesebb olvasóközönség? Hiába rendelkezett nemesi felmenőkkel, Orczy Emma egy igazi self-made woman volt, aki a képzeletére és a tehetségére támaszkodva szerzett magának hírnevet, és még ha akkori nézetei közül nem egy ma már eléggé elavultnak is hat, mégis műfajilag sokakat megihletett. Röviden tehát, valahol ez a kettősség, ez az ellentmondás izgatott, miután viszont rátaláltam az alakjára, nagy kérdés volt, hol lehet ezen az életúton fogást találni, hogyan lehet úgy írni róla, hogy a fiatalabb olvasókat is érdekelje. Ennek aztán az lett a vége, hogy nem róla írtam, hanem vele – pontosabban egy olyan lányszereplő kalandjairól szól az első könyv és a folytatás is, akinek alakját nagyban inspirálta Orczy Emma – egyfajta irodalmi alterego, aki egyik kalandból a másikba sodródik.

Orczy Mimi melyik tulajdonságát irigyled kicsit?

A vakmerőségét mindenképpen, még akkor is, ha néha bajba sodorja. De szeretem, hogy kíváncsi – ezt viszont nem irigylem tőle, mivel én is eléggé az vagyok. Íróként is szeretem az újat, szeretek a járatlanra tévedni, ezért a folytatásban is próbáltam egy kicsit máshová helyezni a hangsúlyokat.

A krimi reneszánszát éli. Miben nehezebb és miben könnyebb a gyerekeknek írni ilyen történeteket?

A fiatalabb olvasók ugyanúgy szeretik a tekervényes történeteket, mint a felnőttek, ennél a korosztálynál viszont kérdés, hogy meddig mehetünk, mit mutathatunk meg nekik. Mivel olvasóként, és filmek, sorozatok nézőjeként én sem szeretem különösebben a véres, erőszakos történeteket, ezért szerzőként sem kellett ezen a téren nagy önmegtartóztatást gyakorolnom. Azt viszont látom, hogy a külföldi gyerekirodalomban a fiatalabb olvasóknak szóló krimiknél sokkal merészebbek a szerzők és a kiadók, így nem ritka, hogy a szereplők kimondottan véres bűnügyekben nyomoznak. Az Orczy Mimi folytatásában például van egy erőszakos bűneset, és szerzőként komoly dilemmát okozott, hogy bekerüljön-e. Végül a cselekmény része lett, mert nem öncélú, és a történet szempontjából fontosnak éreztem, hogy a szereplők és az olvasók is érezzék: ebben a kalandban igazán nagy a tét.

Az első részben Londonban erednek hőseink egy elrabolt gyémánt nyomába, most viszont Párizs a helyszín. Milyen nagy rácsodálkozásaid voltak az anyaggyűjtés során a korabeli Franciaországgal kapcsolatban?

Az egyik legbizarrabb felfedezés számomra ezúttal az volt, hogy abban az időben a Notre-Dame mögött egy olyan halottasház működött, ahová bárki bemehetett: ma már egészen elképzelhetetlen a vízbe fúlt áldozatok nyilvános azonosítása, de ami mai szemmel ugyanennyire meghökkentő, hogy annak idején a morgue népszerű turistacélponttá vált. Zola például azt írta róla az egyik regényében, hogy igazi látványosság, „amelyet mindenkinek az erszénye elbír, mert a gazdag és szegény járókelők ingyen megnézhetik”. A felkészülés, a kutatás amúgy mindig nagyon izgalmas időszak, amit befejezni nem is lehet, legfeljebb abbahagyni. A 19. század végéről szerencsére rengeteg cikk, könyv, tanulmány elérhető, nem utolsósorban pedig vizuálisan is pazar volt ennek a kornak a lenyomata, hiszen nagyon sok festmény és elég sok fotó is készült már. Társadalmi, kulturális és technológiai értelemben is mozgalmas ez az időszak; utóbbira jó példa az automobilok megjelenése, amelyek igazi szenzációszámba mentek még akkor. Nagyjából semmiben sem hasonlítottak a mostani autókra, de ettől függetlenül lenyűgöző darabok még mindig – szerencsésnek tartom magam, hogy a saját szememmel is láthattam egyet, és természetes volt, hogy az automobil fontos szerephez jut majd a regényben is…