Nem a szavaké volt a főszerep – interjú Gyárfás Dorkával, a Kulka című könyv társszerzőjével

Újságíróként milyen a viszonyod a csendekhez, a szünetekhez?

Nagyon szeretem a csendet. Régebben, amíg az online sajtóban dolgoztam és rendszeresen készítettem interjúkat, gyakran álmodoztam arról, hogy valakivel egy interjú során csak ülünk és hallgatunk egymással. Persze sosem mertem felvetni és kipróbálni. Így abba sem gondoltam bele igazán, ebből hogyan lenne cikk. De örülök, hogy mára kiszálltam a napi tartalomgyártásból, és már megengedhetem magamnak, hogy a saját életemben is inkább a csendet keressem, és tudatosan szűrjem a zajt. Jánossal pedig ajándék volt úgy dolgozni, lenni, hogy nem a szavaké volt a főszerep.

A Kulka olyan, mint egy izgalmas dokumentumfilm utazásokkal, vendégekkel és képekkel. Mennyire volt evidens, hogy a stroke-kal kezdjetek és utána következzék a születés, a gyerekkor?

Ez csak a vége felé állt így össze, amikor az összes fejezet kész volt, és meg kellett alkotni a sorrendjüket. A stroke szinte minden fejezetben jelen van valahogyan, úgyhogy tudtam, hogy átszövi majd a történetet, de hogy így kellene indítani, az akkor lett egyértelmű számomra, amikor nézelődtem a János számára létrehozott mappámban a computeremen, és felfedeztem, hogy lejegyeztem egy telefonbeszélgetésünket. Aznap, amikor 8 évvel korábban megtörtént a stroke, ugyanis felhívtam, és annyira felkavart, amit mondott, olyan erős mondatokat hallottam ki belőle, hogy gyorsan leírtam magamnak. Ez, ugye, író emberek szokása, hogy „hátha jó lesz még valamire” Aztán egyszer csak, hopp, megtalálja a helyét. Sőt, valahogyan értelmet nyer, mintha mindig is ide készült volna. Kellett kicsit győzködnöm Jánost, hogy hadd használjam, ehhez meg is kellett húzni, de megtaláltuk a mindkettőnk számára vállalható kompromisszumot. Felteszem, János ezt úgy kommentálná: „Erőszakos volt a Dorka”.

Közösen találtátok ki, hogy merre menjetek, kikkel találkozzatok?

Persze, ezt csak közösen lehet csinálni, mert nagyon fontos szempont, hogy a másiknak kedve legyen hozzá! Úgyhogy általában bombáztam Jánost a javaslataimmal, és mondjuk hatból egyre azt mondta, hogy oké. Akár közös könyvet ír az ember, akár csak interjút készít valakivel, elengedhetetlen, hogy mindkét fél megtalálja benne az érdeklődését vagy az érdekét.

Írásban is dolgoztatok a könyv anyagán?

Én megírtam az élményeinket, és elküldtem Jánosnak fejezetenként, ő pedig röviden kommentálta őket. Néha egy-egy szót hozzátett, vagy helyesbített, és volt, amikor egy egész napig nem reagált, akkor tudtam, hogy nem sikerült jól. Rákérdeztem, hogy na, mi újság, mire visszaírta: unalmas. Nagyon fellélegeztem, mert éreztem, hogy még kell rajta dolgozni, de úgy látszik, szükségem volt egy kis seggberúgásra.

A könyv egyik nagy tétje, hogy a stroke előtti és utáni Kulka mennyire azonos vagy mennyire más személyiség. A könyv után hogy látod ezt a kérdést?

Nem ismertem Jánost korábban, egyetlen interjú volt mögöttünk a stroke előtti időkből, amit 11 éve a Playboy számára készítettem. Túlságosan szégyenlős és kishitű voltam ahhoz, hogy úgy érezzem: ez az interjú jelentett valamit számára, pedig később, ha összefutottunk itt-ott, mindig nagyon megörült nekem, és kedvesen köszönt, én meg azt gondoltam, valami félreértés történt. Szóval nem igazán tudom összevetni a régi Jánost az új Jánossal, de az az igazság, hogy szerintem ez inkább szerencse az én esetemben. A régi Jánost csodáltam és féltem tőle, valószínűleg tele lettem volna megfelelési kényszerrel vele szemben, az új János pedig megölelt, a bizalmába fogadott, és olyan mélyen emberi volt, annyi melegséget adott, hogy nem győzöm feldolgozni, és minden alkalommal rengeteget tanulok tőle.

Mi volt neked a legnagyobb meglepetés a könyv írása közben?

Hogy mennyire könnyen ment! Írni persze nehéz, többnyire keserves, néha felemelő, de nagyon meglepett, hogy semmilyen krízisünk nem volt közben, és valahogy mindig éreztem, merre lépjünk tovább. Áldott állapot volt.

Kölcsönvéve a könyvben is használt Proust-kérdőívet: milyen a lelkiállapotod most?

Folyton a sírással küszködöm, amikor erre a folyamatra gondolok. Lehet, hogy megváltoztatta az életem?

Szegő János