Felemás személytelenség – interjú Závada Pállal
Az 1988-ban játszódó Pernye és fű egyik főszereplője és elbeszélője egy harmincas évei közepén járó szociológus, aki a kulákok történetét kutatja és Békés megye szlovák gyökerű részéről származik, de, ahogy hangsúlyozod is, nem azonos veled. Pár héttel a regény megjelenése után mennyire lepnek meg az önéletrajzi olvasatok? Mit tudsz nekik válaszolni?
Olvasó vagyok magam is, úgyhogy nem lepne meg, ha valaki a fikció mögött a szerzői magántörténetekre is kíváncsi volna – de igazság szerint ilyen rövid idő alatt még nem érkeztek hozzám meglepő olvasatok. A válaszom az volna, hogy a regényemben szereplő névtelen szociográfus figurájának odakölcsönöztem a saját szociológiai jellemzőimet (életkor, foglalkozás, lakóhely, származás, családi állapot stb.), sőt részben hajdani kutatási témáimat is (de konkrétan a Kulákprés című könyvet például nem, azt a névtelen nem a sajátjaként látja viszont Lehoczky bácsi asztalán), viszont a regény magánéleti eseményei mind fiktívek. Ahogyan a baráti kör tagjai egytől egyig tényleg kitalált figurák, sőt, ami a ’88-as kerettörténetben, a nyomozással egybeszőtt filmforgatás során velük személyesen megtörténik, azt mind kitaláltam csupán. Még az sem igaz, hogy a filmesekkel megszálltunk volna a nagymamám – egyébként tényleg létezett – házában.
A lebegő játékot erősíti, hogy a regényben váltakozva olvashatunk egyes szám első személyű szólamokat a szociológustól és egyes szám harmadik személyű szövegeket egy mindent tudó elbeszélőtől. Menetközben mindig érezted, melyik sebességbe tedd az elbeszélést?
Névtelen szociológusom valóban egy univerzális elbeszélőtől kapja meg olykor az én-elbeszélői pozíciót. Hogy éppen mikor, milyen témákra kerítve sort, ez bizonyos értelemben következetlennek vagy rapszodikusnak is mondható, magyarán ennek oka nem mindig derül ki. Ezt tekinthetjük a kívül-belül nézőpontok váltogatásának, következményét pedig felőlem nevezhetjük a kétütemű narráció lebegő játékának is – köszönettel veszem. Hogy elbeszélésemet a kettő közül mikor melyik sebességbe tegyem, ezt elsőre nem mindig éreztem meg, sokszor hosszan kellett próbálgatni és váltogatni – úgyhogy gyakran nem a logika, hanem a hogyan-hangzás szerint döntöttem.
Szülőhelyed, epikai univerzumod középpontja Tótkomlós, te azonban következetesen T. nevű településről írsz. Miért ez a T-pontosítás?
Igen, csak a tényirodalmi könyveimben (Kulákprés, Statárium)nevezem nevén a falumat (amely ma már város), a regényeimben névtelen, vagy csak T. a neve. Mégpedig azért, mert fiktív történeteimmel és azok számos szereplőjével úgy telepakoltam már ezt a települést (főként a Jadvigában, a Milotában, A fényképész utókorábanés a Természetes fényben), hogy ezáltal jelentősen elrajzoltam a valóságos Tótkomlóstól, amellyel így már nehezen volna azonosnak mondható. Ugyanilyen eljárás viszont nem árthat egy nagyobb város önazonosságának – egyszerűen arányokról is van szó ilyenkor –, a fővárost például Bp.-nek nevezni csak azért, mert fiktív szereplőket ültettem bele, nevetséges volna. Egyébként azért is tértem vissza ez alkalommal is a szülőfalumba – és ezért kínáltam föl a stáb támaszpontjául hősöm nagyanyjának házát –, mert a harmadik tűzesetünk vádlottja, Lehoczky Pali bácsi valóban tótkomlósi volt. Így a szálláshely települése, „T.” – valódi forgatási helyszínné avanzsálhatott.
Fényes Andor, Dráva Edit, Kuthy Flóra, Pfeifer Miklós, Bimbó Kálmán – néhány fiktív név a könyvből. Helyenként inkább adja magát az eredeti modellje, máshol kevésbé. Hogy találod ki ezeket a neveket?
Bimbó Kálmán az édesapjával együtt szerepelt már A fényképész utókora című regényemben – neki nincs modellje –, ahogyan volt feleségének, Kuthy Flórának és az ő bátyjának, Vilmosnak a kitalált alakját is csak egy-két – ismerősöktől ellesett – valóságos adalékkal gazdagítottam. Apjuknak, a főszolgabírónak a figurájához viszont több visszaemlékezés és perirat segítségét is igénybe vettem. Dráva Edit teljesen fiktív – ahogyan a másik főszereplő, a rendező Pfeifer Miklós is az, noha őt említve hálával tartozom Berkovits György emlékének, akitől néhány emlékezetes gyerekkori motívumot kölcsönöztem. Egyébként azt hiszem, inkább csak azoknak a figuráknak az esetében „adja magát az eredeti”, akiket valóban létező, ismert alakokként idézek meg a ’88-as év nyilvános eseményei kapcsán – részben név nélkül, részben pedig a saját nevükön –, kitalált szereplőimnek viszont nemigen van modellje. (Kivéve ugye a névtelent, akinek a figurája, ahogy említettem, felemás személytelenségben hasonlít rám.) De bevallom, mindezeket én sem szokatlan, sem különösebben érdekes körülményeknek nem tartom. Amúgy minden fiktív nevet addig próbálgatok, cserélgetek írás közben (ez sem eredeti módszer), amíg meg nem találom az igazit.
Fényes Andorról megtudjuk, hogy Mezőhegyes a kutatási témája, éppúgy, mint fontos barátodnak, a fiatalon elhunyt Vági Gábornak. Aztán egy jelenetben ők ketten találkoznak. Ez – használva a kulcs-olvasást – egy nagyon erős rész, ami hatványozottan mutatja, hogyan működik nálad a fikció.
Fényes nemcsak a Mezőhegyes-szociográfiát kapja meg Vági Gábortól, hanem azt a tényleg megesett történetet is, amikor a párjával együtt kidobják őket a Jurta színházból az MDF rendfenntartói. Viszont nem tartozik Fényes a Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van című kötet szerzői (Kardos Sándor, Kenedi János, Pető Iván és Vági Gábor) közé, abban a fényképválogatásban ő csak mellékszereplő. Másban viszont nemigen hasonlít Vági Gáborra, aki zárkózottabb, finomabb és diszkrétebb volt a folyton vitára, szereplésre kész, olykor akár tolakodóan agilis Fényes Andornál, aki kíméletlen szenvedéllyel nyomozza ki és leplezi le a népi írók antiszemita szövegeit, ugyanakkor segítőkész, hű barát. Vagyis hasonlóképpen próbálok fiktív hősöket megalkotni, mint ahogy a régi írók: némely vonásokat valóságos alakoktól veszek kölcsön, némelyeket pedig kiötlök és beleírok.
Számomra a regény egyik legizgalmasabb motívuma, hogy hány szűrőn keresztül próbáljuk rekonstruálni a múltat. A már említett társadalomkutató egy statáriális perekről szóló dokumentumfilm elkészítésében segédkezik: forrásokat keres, szemtanúkkal interjúzik, korábbi vallomásokkal szembesítenek másokat. Nekem ennek a nehézségéről még Sánta Ferenc és Fábri Zoltán Húsz órája is eszembe jutott. Illetve az, hogy más könyveidben naplók, magnószalagok és fényképek voltak ennek az előhívásnak a médiumai; itt a film.
Örülök, hogy eszedbe jutott a Húsz óra, amely annak ellenére, hogy világnézete szerint kádárista (különösen Fábri filmje), hiszen a kétfrontos harcot vívó Elnök Jóska igazát képviseli (egyrészt az ’56-os „reakciósokkal”, másrészt a „szektás balosokkal” szemben), mégis megrázóan nagyhatású, minőségi alkotás. Egyébként az én regényem oknyomozó stábja nem egységes műfaji tekintetben sem, hiszen a célszerűbben interjúzó filmeseken kívül vannak, akiket a történelmi-néprajzi dokumentumok, az életmódról tanúskodó naplók, levelek vagy az archív fotók is érdekelnek (például Bimbó Kálmánt és a névtelent is) – de szóba jönnek akár olyan megdöbbentően érvelő hajdani olvasmányok is (mint Fényes Andornak a már említett szemelvényei), amelyek nem is tartoznak a kutatáshoz, mégis figyelemreméltó médiumai bizonyos észjárásoknak. Mint ahogy a Kuthy testvérek egyik este a korabeli peres iratok fölidézésével próbálják tisztázni apjuk viselt dolgait a helybéli gettó megszervezésének hónapjaiból. A kitűzött közös cél persze a gyújtogatással ártatlanul megvádolt gazdálkodókkal szembeni statáriális perek bemutatása egy dokumentumfilmben – de amíg ezt elkészítik, sok más műfajú gyűjtőmunkában is bőven lesz részük. Eközben a rendező egy egészen másfajta játékfilm tervét dédelgeti – gyaníthatóan reménytelenül –, míg saját, alig fölidézhető emlékeinek démonai fojtogatják.
Korábban is meghatározó volt regényeidben a huszadik századi magyar történelem, 2024-re már a nyolcvanas évek is história lett. Vezettél esetleg naplót a regénycselekményt jelentő nyolcvanas években? Vagy volt valamilyen más segítséged visszatérni ebbe az időszakba?
Naplóföljegyzéseim nincsenek, csak legépelt interjúim, begyűjtött régi papírjaim, dokumentumaim és fénymásolataim – még fényképekről is –, mindezt fölidézem a regényben. (Néha megrendítően érdekes szembesülni azzal, hogy ezek még a számítógép-korszakunkat megelőző utolsó évek voltak, amikor kézzel írtunk vagy táskaírógépet püföltünk, és telefonálási lehetőségek után loholtunk – vagyis egészen másképpen dolgoztunk, kommunikáltunk és dokumentáltunk, mint manapság.) Viszont a naptár-noteszeimbe többnyire beírtam, mikor, kivel, hol jártam, mi volt a dolgom, és ez segített a visszaemlékezésben. De azzal kellett szembesülnöm, hogy vajmi kevés érdemi érdeklődést fecséreltem épp akkori mindennapjaim közügyeire – mert ami a munkát illeti, a történelmi múlt ilyen-olyan kérdéseibe vetettem bele magam, egyébként pedig a viszontagságos magánéletem foglalt le. Úgyhogy ennek a regénynek a tematikus korlátai is részben ebből fakadnak – nem vállalkoztam továbbá arra sem, hogy az új fordulat évének, ’89-nek meg a rendszerváltáshoz tapadó kétségeknek a kérdéseit boncolgassam, beleértve mindennek azóta nyilvánvalóan súlyos válságát.
Keresett meg téged esetleg a regény megjelenése óta olyan szereplő, aki akár alappal, akár alap nélkül magára ismert volna?
Említettem, hogy föltűnnek a regényemben fölismerhető vagy név szerint szerepeltetett valóságos személyek is. Közülük Konrád Györgyöt említhetném, akinek az özvegye például köszönettel nyugtázta, hogy fölidéztem férje alakját. Vági Gábor hozzátartozói hasonlóképp reagáltak. De nem hinném, hogy minden szóba jöhető szereplő, illetve olvasó jelzi majd nekem, hogy rájött-e, és hogy mire. Persze megtörténhet – amiként az is lehetséges, ahogyan a Pernye és fűben valóságos alakjában szereplőLehoczky Pali bácsi reagált, amikor annak idején, ’97-ben elolvasta, hogyan ihlette ő meg a Jadviga párnája Miso nevű regényfiguráját: hol az volt a problémája, hogy túlságosan is föl lehet őt ismerni, hol pedig az, hogy ez vagy amaz nem is úgy történt.
Szegő János
