Mindig elmegyek a múmiákhoz – interjú Vámos Miklóssal

Február végén jelenik meg Vámos Miklós Karcsú Könyvek-sorozatának legújabb darabja Ki vinné haza címmel. A kötetben két régebbi írása olvasható. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel.

Miért éppen ezt a két kisregényt párosította össze ebben a kiadásban?

Mindkettő – nagyobb léptékből nézve – ugyanarról szól: a már nem létező ősökről. A Múmiák inkább hosszú (és páros) elbeszélés, míg a Jaj az általam egyik legfontosabbnak tartott kisregényem, és már nagyon régen készült, de úgy érzem, jól tartja magát.

A Jaj című kisregényben holokauszttúlélők érkeznek haza rokonaikhoz negyven évvel a haláluk után. Abszurd helyzet arról, hogy egy fiatal férfi hogyan dolgozza fel családja múltját, a vészkorszakban eltűnt rokonok örökségét. Van-e személyes élménye erről? Mennyire önmagát mintázta meg a főhősben?

Voltaképp semennyire. De az én nemzedékemben sokak alapélménye, hogy a fölmenőket elpusztította a történelem. A két világháború, a másodikban a Don-kanyar vagy a haláltáborok, azután kisebb részt 1956. Akik közülünk így jártak, azok nemcsak a fölmenőket vesztették el, hanem azokat a fiatalabb rokonokat is, akik ugyanebből az okból meg sem születhettek. Ezek közös vágyát próbáltam összegezni, s a főhős szívébe-lelkébe plántálni. Egyúttal ez volt az első hosszabb epikai próbálkozásom, hogy rendezzem magamban és magammal zavaros zsidóságomat. Akkor úgy éreztem, sikerült ezzel az abszurd és képzeletbeli ötletre fűzött realista szöveggel. Később azonban még egyszer nekiugrottam a Dunapest című vastag regényben, amely a fiction és a non-fiction keveredésével, valamint múlt és jelen elegyítésével ábrázolta ugyanezt. Vagyis egy hiányérzet két kifejezéséről van szó.

A Múmiák című elbeszélés helyszíne a Szépművészeti Múzeum. Miért lehetnek érdekesek egy tizenéves kisfiú számára az egyiptomi múmiák? Mikor látta utoljára az Egyiptomi Gyűjteményt?

„Egy tizenéves kisfiú” – így nem tudom. Az, aki én voltam, másfél sarokra lakott a múzeumtól, s minthogy a szülők dolgoztak, heti egyszer-kétszer betért oda. Az Egyiptomi Gyűjtemény sokkal érdekesebb volt annak a gyereknek, mint a szép festmények. Máig nagyon szeretem. Valahányszor megnézek egy kiállítást, mindig elmegyek a múmiákhoz, s ezt a szokásomat nem is tervezem abbahagyni.

Melyik lesz a Karcsú Könyvek-sorozat következő kötete? Mi a terve a sorozattal?

Készül egy kisregény, ezzel a különös címmel: CÍM NÉLKÜL. Két vidéki postás története. A cím nélkül érkező levelek játszanak szerepet a benne, innen a cím. A Karcsú Könyvekkel kapcsolatban sok kérdést kaptam már újságíróktól, s tulajdonképpen mindig kicsit mást válaszoltam, bizonyos mértékig önmagam szórakoztatására. Nem hazudtam, csak különböző vonatkozásokat emeltem ki. Most összeszedem magam, és mondom a meztelen igazságot. Tizenhat úgynevezett nagy (terjedelmes) regényt írtam már. Ennyi szerintem elég egy életműbe. Többször gondoltam arra, hogy talán abba kéne hagynom az új szövegek készítését, az olvasók pénztárcája iránti tiszteletből. De annyi a témám, hogy erre egyszerűen nem vagyok képes. Szeretek írni. Ezért kezdtem kisregényekbe szorítani magamat. Ezek úgy készülnek, hogy másfélszer annyi oldalból húzok ki annyit, hogy beférjen e formátumba. Ugyanakkor régi kisregényeket és novellákat is beveszek a sorozatba. Tíz kötetben gondolkodtam, most a felénél tartunk. A terv – vagy inkább cél – az, hogy aki ezt a tíz karcsút elolvassa, kapjon betekintést abba, miféle író vagyok én, tehát a formákat, szerkezeteket és minden egyebet fölvillantson a sorozat. Számít az is, hogy ezek kicsik, beférnek a táskákba, zsebekbe, jól olvashatóak villamoson, vonaton, repülőn. Ha eljutok a tízig, talán tényleg visszavonulok, emelt fővel.