El akartam hallgattatni egy szereplőt – interjú Cserháti Évával

Legújabb regénye igazán csavaros szerkezetű, hiszen azon belül is olvasnak egy krimit, ráadásul a könyv egyik részét forgatókönyv formában olvashatjuk. A két elem egyszerre volt meg vagy az egyik hozta a másikat?

Legelőször a téma volt meg. A szocializmus alatt alkotó, női krimiszerzőkről szerettem volna írni. Ehhez a cselekményt úgy kellett felépítenem, hogy az ő történetük kinyomozása kerüljön a középpontba. A formátum megválasztása szintén tudatos volt, de nem a téma ihlette. Igyekszem minden könyvemben új szerkezetet megvalósítani. A forgatókönyv mint zsáner nagyon régóta érdekel. Mivel ebben a történetben el akartam hallgattatni egy szereplőt, azaz nem szerettem volna, ha az olvasó találkozik az ő gondolataival, kézenfekvő volt, hogy ezt a formátumot válasszam. A múlt jeleneteinek megidézése is forgatókönyv alakba került, de ott az vezetett, hogy a múlt megismerhetetlen, bármennyit is nyomozunk utána. A választásomat az is inspirálta, hogy rengeteg krimisorozatot nézek, és azt látom, hogy az olvasók is vegyesen fogyasztják a két műfajt. Szerettem volna kipróbálni, mi jön létre, ha ez a két világ összeér.

Egy ilyen rafinált szerkezetnél fontos az alapozás: előre megvolt a tervrajz vagy érték meglepetések az írót is? Azért is kérdezem ezt, mert a könyvben fontos szerep jut a hamis nyomoknak. Volt olyan, amikor a regényíró is eltévedt?

Én nem szoktam eltévedni, ugyan néha kicsit belegabalyodok a hamis nyomokba, de ilyenkor pontos jegyzeteim segítenek. Mielőtt írni kezdek, nagyon komolyan megépítem a cselekményt, szinte jelenetekre lebontva. Meglepetés természetesen van, de ez az írás mágiája. Néha olyan dolgok kerülnek a papírra, amire nem számítok, de ezek soha nem érintik a cselekmény legfontosabb pontjait.

A forgatókönyv kihívás nem csak az írónak, hanem az olvasónak is: előbbinek az információkat kell sűríteni, utóbbinak még több múlik a képzeletén. Ez izgatta ebben a narratív formában? És akkor még a párbeszédeket nem is említettük.

Igen, a forgatókönyvben nincs leírás, nincs magyarázat, vagy csak minimális. Ráadásul nincs mellette a képi világ, amit a film ad hozzá. Az izgatott, hogy mennyire tudja a párbeszéd ezt a hiányt kitölteni, illetve, hogy a hagyományos, regényformában megírt fejezetek, hogyan lépnek kölcsönhatásba a forgatókönyvvel. Az eszembe jutott, hogy ez a forma idegen lesz először az olvasónak, de az nem, hogy ne tudná a képzeletével kitölteni. Az első visszajelzések alapján, kimondottan élvezik, hogy időnként másképp vezeti őket a szöveg.

Hogyan bukkant rá a fontos szerepet kapó Albatrosz-könyvre (Ne nyeld le szó nélkül!)?

Nem kellett keresnem, mert tudtam róla, hogy Zsámboki Mária írt egy krimit francia álnév alatt. Mivel az alapötlet épp a női krimiírók láthatósága, illetve láthatatlansága volt, ezért tudatosan kutattam a történetüket. Nagyon izgalmas nyomozás volt, rengeteg fordulattal. Ezek persze nem kerülhettek bele mind a krimibe.

Ez a krimi az írójának is megannyi kor- és sajtótörténeti nyomozni valót kínált: mi volt a legizgalmasabb felfedezés?

Az irodalomtörténet rejtélyes alaknak tartja például Horváth Juditot a Pince című nagyszerű krimi szerzőjét, amely 1988-ban jelent meg és majd ötvenezer példányban kelt el. Addig kutattam online levéltárakban, könyvtárban, aztán Kecskeméten, amíg megtaláltam. Ma is él. Hasonlóan jártam a sokkal híresebb Gyürk Saroltával, akit a pécsi Agatha Christie-ként emlegetett a sajtó. Az ő korai éveiről alig tudni valamit, de én – egy segítőkész olvasó segítségével – kinyomoztam, hogy már a húszas évei végén írt, de a férje neve alatt jelent meg a disszidálásukról szóló könyv. A magyar krimikutatók csoportja már felállt, és remélem, ezt a munkát ott folytathatom.

Önnek melyik a kedvenc Albatrosz-krimije?

Ha egy könyvet kellene mondanom, ami megérdemelne egy újrakiadást, az Horváth Judit Pince című krimije. Nagy meglepetés volt.

Szegő János