Minden mese egy-egy újabb ablak – beszélgetés Boldizsár Ildikóval mesékről és segítőkről
Gyerekkorodból melyik mesére és melyik segítőre emlékszel vissza a legfényesebben? Mikor gyerekek vagyunk, mennyire látjuk a segítőt a hős mellett?
Nekem nem meséltek gyerekkoromban, a mesékkel csak akkor találkoztam, amikor már jól tudtam olvasni, és egyedül is elmehettem a könyvtárba. Ábécé-sorrendben kezdtem olvasni a könyveket, így elég hamar eljutottam Andersenhez, aki elementáris hatást gyakorolt rám. Egyrészt maximálisan alátámasztotta azt a tapasztalatomat, hogy a tárgyak képesek beszélni, és minden körülöttünk lévő dolognak, személynek, növénynek és állatnak saját története van, amit meg lehet hallani és érteni, másrészt megvigasztalódtam abból a szempontból, hogy egy olyan híres írónak, mint Andersen, hozzám hasonló rossz tapasztalatai vannak az emberi világ működéséről, a szenvedésről, boldogtalanságról, a lelki fájdalomról és a rosszul vagy egyáltalán nem sikerülő próbálkozásokról. Ez rendkívül fölszabadító volt! Engem egyáltalán nem nyomasztottak a rosszul végződő, szomorú mesét, mert mélyen tudtam azonosulni mind a történetekkel, mind pedig a szereplőkkel. Évtizedeken keresztül A kis hableány volt a kedvenc mesém.
Mesebeli segítőre egyáltalán nem emlékszem, gyerekként – de felnőttként is – elsősorban a mesehősre figyelünk, az ő sorsa, megpróbáltatásai és győzelmei nyűgöznek le bennünket. A segítő szerepkörére csak szakemberként kezdtem felfigyelni, amikor annak okát kerestem, hogy miért olyan hatásosak a mesék krízishelyzetekben? Erre csak akkor tudtam válaszolni, amikor a mesék történeti gyökereit kezdtem el kutatni, ez a kutatás vezetett el a mesebeli segítők fontosságának felismeréséhez is.
Milyen mértékben emlékszünk szerinted magára a mesére, a mesélő személyére vagy a mesélés élményére? Nálad van valamilyen mintázat? Hogyan épülhetnek egybe ezek a dimenziók; válhat az egyik erősebbé az idők folyamán?
Erre nincs általános szabály, hacsak az nem, hogy mindig azok a történetek maradnak meg bennünk, amelyekhez saját életünk – sokszor nem is tudatos – szálaival kapcsolódni tudunk, mert az éppen aktuális élethelyzetünket vagy lelkiállapotunkat jelenítik meg szimbolikus formában. Vannak, akiket a mesemondó személye és történetmesélési „technikája” nyűgöz le, másokat az élőszavas mesemondás varázsa, s megint másokat maga a történet. Ahogy egyre több mesét vagy mesemondót ismerünk meg, ezek a „dimenziók” összekapcsolódnak, a mese-mesélő-mesehallgató hármasából komplex élmény keletkezik. Egy meseterápiás folyamat is ezzel a komplex élménnyel kezdődik, ebből kiindulva jutunk el magához a hallott történethez, ami a terápiás munka alapjául szolgál majd.
Volt, hogy valaha kerested térképen vagy elképzelted az Óperenciás tengereken túli világot? (Én kiskoromban azt hittem, hogy az alsógödi vasúti megállóhely peronján túl már a világvége van.)
Olyan kislány voltam, aki egy saját maga teremtette mesevilágban élt, beszélgetett azokkal, akiket elképzelt, sőt igyekezett biztonságos otthont is a teremtményei köré varázsolni. Sosem kerestem térképeken a mesei helyszíneket, számomra egyértelmű volt, hogy mindaz, ami a mesében van, létezik, és bárhol megpillantható. Most ugyanezt a tudást vélem felfedezni az unokáimban: elég rámutatni egy mélykék színű kendőre vagy takaróra, és azt mondani: „ez itt az Óperenciás tenger”, máris benne vannak a történetben, és kezdődik is a közös mese és játék.
Van-e valami titka annak, hogy továbbra is érzéki örömmel és közvetlenül vagy képes találkozni a mesékkel?
A mesék mindig meglepnek valami olyasmivel, amivel addig még nem találkoztam. A világ tele van olyan történetekkel, amelyek újabb és újabb aspektusból mutatnak rá arra, hogy micsoda gazdagság és mennyi szépség között élünk. A gyermekkoromat végig kísérő kíváncsiság és felfedezőkedv a mai napig megmaradt bennem, csak ámulok és bámulok azokon a kombinációs lehetőségeken, amelyeket a mesék – és rajtuk keresztül az élet – elém terít. Számomra kiapadhatatlan örömforrás a mesék világa. Két évtizedet töltöttem el az európai mesék vizsgálatával, utána belemerültem a keleti mesékbe, az észak- és dél-amerikai indián mesékbe, de még előttem áll az afrikai és távol-keleti mesék behatóbb megismerése. Minden mese egy-egy újabb ablak a világ felfedezéséhez, és ezt nem lehet megunni, ebbe nem lehet belefásulni.
Mennyire gyakran álmodsz mesékkel? Van valamilyen belső mese/álom tipológiád?
Ha saját meséimre gondolsz, akkor azt mondhatom, hogy a legtöbb Amália-mese félálomban született, egy nagyon érzékeny tudatállapotban: a valóság és a képzelet határán lebegve. Főleg képek, motívumok, szavak jelennek meg ilyenkor a szemem előtt, és ezek kibontásából születnek meg később a történetek. Nem igazán jellemző rám az epikai bőség és szövegáradás, aminek oka pont az, hogy az álmok és félálmok szimbolikája nehezen verbalizálható.
Legújabb könyved – a Hogyan segítsek én terajtad? – eredetileg 59 segítőt mutatott volna be és pont a nyomdába adás előtt jelent meg egy álom formájában a 60. A 61-es út – nem messze indul szülővárosodtól, Dunaújvárostól és Nagykanizsáig tart. Téged merre visz? Hegyek vagy tengerek felé?
Én akkor kezdtem el tudatosan a világot járni, amikor a gyerekeim felnőttek. Az úticéljaimat azonban nem a földrajzi környezet – például hegyek vagy tengerek – szerint választom meg, hanem az adott térségben található mesék szerint. Feltett szándékom ugyanis, hogy bejárom azt a hét nagy meserégiót, amelyre a folkloristák osztották a világ mesekincsét. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha találkozom egy izgalmas mesével vagy mesegyűjteménnyel, akkor a nyomába eredek a valóságban is. Útnak indulás előtt azonban nem útikönyveket bújok, hanem további mesegyűjteményeket, hogy megérkezve abba a „másik birodalomba”, jobban értsem az ott élők gondolkodásmódját és kultúráját. Így jártam be például Új-Zélandot, Marokkót, Belső-Ázsia számos országát, az Atlanti-óceán szigeteit, és így készülök most Indonéziába is. Nem számozott utak visznek egyik helyről a másikra, hanem történetek: már meglévők és útközben megszületők.
Szegő János
