Minden fölösleget ki kell húzni – interjú Vámos Miklóssal
Vámos Miklóssal beszélgettünk legújabb Karcsú Könyve apropóján testvérekről, helyszínekről, felvett vagy eredeti nevekről és megjátszott lottószámokról.
Kezdjük a végén az elejét: a regényed utolsó mondata ez: „Nem tudta eldönteni, mi legyen az első mondat.” Mennyire lett meg hamar a regény legelső mondata, illetve az, hogy honnan indul ez a térben és időben is ágas-bogas történet?
Én mindent eltervezek, mérnök módjára, hosszabb anyaggyűjtéssel és jegyzeteléssel, mielőtt írni kezdem a munkáimat. Aztán minden másképp alakul, a rögtönzés bűvöletében. Szeretem hagyni, hogy menjen a tollam – a billentyűzetem –, amerre akar.
Imádom az ennek során adódó meglepetéseket. Azt is mondhatnám: azért írok, hogy megértsek olyasmiket, amiket nem tudok, ha csak elméletben gondolkodom róluk. Szerintem, aki csak olyan okos az írásaiban, mint magánemberként, az az újságíró. Sajnos, ezen elv szerint egy ostoba ember könnyebben válhat nagy íróvá, mint egy nagyon eszes. Rosszul hangzik. De… igaz. Tolsztoj grófot a kortárs értelmiség kiröhögte a zavaros elméletei miatt, például az obscsinával, a kezdetleges termelőszövetkezet eszméjével kapcsolatban, illetve kusza vallási nézetei miatt. Noha vitathatatlanul a próza egének legtündöklőbb csillaga. Visszatérve a kérdésre: eredetileg úgy képzeltem, a cím lesz az utolsó mondat. A könyv elején pedig volt egy teljes fejezet az első változatban, amit aztán kihúztam.
A Teendők halálom után egy Londonban elhunyt, Pécsről elszármazó lord testamentuma körül indul 2000-ben. Családod pécsi gyökerű, adja magát a mindig evidens és mindig bumfordi kérdés: ez a testvér-történet mennyire önéletrajzi?
Apám családja pécsi volt – annak előtte Homonnán éltek (ma Humeni), még korábban Nagyváradon –, őket sajnos megsemmisítette a vészkorszak. Apám a munkaszolgálatot élte túl. A bátyja a húszas évek végén a család pénzén került Hollandiába, majd onnan Angliába. Én egyetlenegyszer találkoztam vele. Ennyi a valóság fundamentuma. Amire ráépítettem a fikció szoborcsoportját. Hosszabb ideje készültem rá, hogy a testvéri kapcsolatról írjak, és végül ez lett az. Pedig én csak arra voltam kíváncsi, miért nem törődött soha a vagyonos báty az én szegény, folyton beteg és anyagi gondokkal küszködő apámmal. Aki erről se mesélt soha egy szót sem. Úgy halt meg, hogy jóformán nem is tudtam, kicsoda ő.
A könyv több helyszínen játszódik: London, Bécs, Budapest és Pécs mellett Ladánybene is feltűnik. Utóbbi hogy jött a (tér) képbe? De akár azt is kérdezhetném, hogy a regény minden fontos helyszínén jártál-e?
Sültrealista vagyok. Mindezeken a helyeken jártam régebben, néhol többször is. De ez fordítva van: olyan helyszíneket választok, amelyek jelentenek valamit nekem, s ismerem őket. Azt hiszem, a prózában a szereplők ábrázolása a legfontosabb hatóerő. Ahogyan idősödöm, azon kapom magam, hogy szinte mindent ennek rendelek alá. A tájleírás nálam gyakorlatilag mindig a figurákhoz kapcsolódik, az ő lelkiállapotukat fejezi ki, csakúgy, mint az időjárás, ha szóba hozom egyáltalán. Míg ifjú novellista voltam és bohó, azt képzeltem, nem szükséges az alakok lefestésével bíbelődni, évszázadok óta csinálják a kollégák. Kár fecsérelni az időt a helyszínek leírásával is, próbáljunk valami mást. Esetemben a vad ötletek helyettesítették a sorolt megoldásokat, azt hittem, sikerrel. Amikor először próbálkoztam kisregénnyel, akkor éreztem rá, mennyivel fontosabb az ötleteimnél az emberábrázolás. Meg a szerkezet. Prózaírónak a két legfontosabb fogalom a tér és az idő. Kicsi országban a tér limitált, így az idő megragadásában lehetünk kiemelkedőek, s ezt a ravaszul kieszelt szerkezetek jól ki tudják fejezni.
A helyek mellett a nevek is fontos szerepet kapnak a könyvedben: becenevek, felvett, fordított és megtagadott nevek. Az idők során változott a nevekhez fűződő írói viszonyod vagy technikád? Kérdezem ezt az egykori Tiborból lett Miklóstól is…
Valószínűleg tudatalatti erők miatt van ez az életemben és a munkáimban is. Családom zsidó részét a történelem kényszerítette névváltásokra, először II. József rendelete, mely szerint vegyenek fel az állampolgárok magyar nevet a zsidó helyett, ekkor lett annyi német eredetű név, ami elég vicces, Schwarz, Grün és Weiss ma már zsidó névnek hangzik. Később ezeket magyarosították az antiszemitizmus miatt. Én véletlenül lettem Miklós Tiborból, Vámos Tibor akadémikus sokat publikált az Új Írásban, ahol én is. A főszerkesztő javasolta, válasszak más nevet. A Miklós azért jutott eszembe, mert őt Jovánovics Miklósnak hívták. Viccnek szántam, de komolyan vette, gépelt kéziratomon áthúzta a Tibort, odaírta: Miklós. Az áthúzás fájt. Csak később tudtam meg, hogy az apai nagyapám volt Miklós. Íme, a sors nevű mesterszakács működése. Egyébként a szereplők nevét többnyire az eredetiből csavargatom addig, amíg már kellően eltérnek a valóditól. Akadnak olyan figurák is a könyveimben, amelyeket valóban én teremtettem, esetükben ismert művészek vagy írók nevét torzítom el, sokszor több lépésben. Szeretem, ha kicsit ismerősen csöngenek az olvasóknak, ám csak icipicit.
Ez a negyedik része a Karcsú könyvek – Pontos történetek sorozatodnak. Eredetileg is ilyennek képzelted a tömörített rendet, vagy menet közben meglepett és kihívások elé állított ez a formátum?
Azért eszeltem ki, hogy legyenek Karcsú Könyvek, mert olvasók ismételten panaszolták, túl „nagyok” a regényeim, nem férnek bele a retikülbe vagy a zakó zsebébe, nehéz őket olvasni villamoson vagy ágyban. Ugyanakkor titkon arra gondoltam, hogy ha tíz Karcsú Könyv megjelenik, új és régi szövegek, egymáshoz válogatva, ez lehet egy mustraféléje az úgynevezett életművemnek,tehát aki megveszi, kap egy bemutatót a különféle témáimból és formai megoldásaimból. Ez a sorozat tehát afféle könnyűlovassági bemutatója lehet mindannak, amit csináltam. Menet közben azonban rájöttem, milyen remek műfaj a kisregény, amiből minden fölösleget ki kell húzni, hogy beférjen e terjedelembe. Szeretem csinálni. Két vadonatúj kisregény körvonala már megvan a füzetemben, a címüket is kitaláltam. Ami nem garancia arra, hogy meg is tudom majd írni őket. Ha nem, akkor lesznek más ötleteim. Heti rendszerességgel jutnak eszembe. Szinte kár értük. A prózaírói tehetségnek nem föltétlenül része ez az ötletgazdagság, de én ilyen vagyok. Mindig ilyen voltam. Gondolom, ez sokakat irritál. Kár értem.
A könyvben felbukkan egy lottószelvény is, ráadásul a kitöltőjének sajátos szisztémája van. Vámos Miklós szokott-e lottózni, és ha igen, hogyan? Legalább egy szám-tippet adnál az olvasóinknak.
Nem lottózom. De anyám betegsége alatt nekem kellett megjátszanom az ő számait. Sőt egy pozsonyi és egy nagyváradi barátnője számait is, mert ők is a magyar lottón akartak nyerni. Ezt a tizenöt számot máig tudom fejből, akár egy verset. Pedig a számmemóriám csapnivaló. Egyszer írtam egy kisregényt Márkez meg én címmel. Abban a nagy kolumbiai író meglátogatja a kis magyar írót Budapesten. Szóba kerül a lottózás, és utóbbi anyjának számai. Kiderül, hogy az anya halála után a magyar szerző soha többé nem tette meg a számait. A kolumbiai kolléga lehülyézi, lehet, hogy azóta már megnyerted volna a főnyereményt. E szövegtől függetlenül VM később ellenőrizte a Szerencsejáték Zrt. honlapján, hogy kihúzták-e valaha az édesanya számait. De még kettes találata se lett volna. Megfigyelésem szerint az ötöslottó nyerőszámainak zöme az 1-től 90-ig terjedő skála második felébe esik. Ezzel kezdjenek valamit a lottózók, ha tudnak. De persze föntiek miatt ne tőlem kérjenek tanácsot. Aki tudja, csinálja. Aki nem, az tanácsokat ad. Kívánom kedves mindnyájuknak, hogy legyen szerencséjük inkább a szerelemben. Az sokkal többet ér.
Szegő János
