Ketten a világ végén

Vámos Nóra fotóművész, háromgyerekes anyuka. Az első magyar nő, aki ultratávú sarkvidéki kihívást teljesített, és az első nő a világon, aki párosban átkelt Grönland jeges szigetén. Eredeti hivatása mellett jelenleg a kitartásról tart előadásokat.

Rakonczay Gábor extrém sportoló, kétszeres Guinness- és többszörös magyar rekorder hajós, ultrafutó világbajnok. Az egyetlen ember a világon, aki átkenuzott egy óceánon. Kétszer vállalkozott transzgrönlandi expedícióra, másodszor Vámos Nórával párban.

A Ketten a világ végén – Páros transzgrönlandi expedíció az ő történetük; egy könyv, amiből mindannyian tanulhatunk – kitartásról, kockázatvállalásról, boldogságról, és arról, hogy néha nagyon messzire kell elmenjünk ahhoz, hogy kövessük az álmainkat.

Emlékeztek a pillanatra, amikor először vetődött fel az expedíció ötlete? Hogy kell ezt elképzelnünk, vacsora közben egyszer csak valaki megkérdezte: „Nincs kedved átszelni Grönlandot?”

VN: Gábornál voltam, a nappalijában beszélgettünk, amikor hirtelen belém hasított a gondolat: milyen jó lenne együtt teljesíteni egy expedíciót! Az ötletet azon melegében meg is osztottam vele, mire pár másodperc gondolkodás után rám nézett, és azt mondta: „Menjünk át Grönlandon!”

Milyen arányban számít egy ilyen extrém vállalás esetében a lelkierő és a fizikai erőnlét? Melyik a hangsúlyosabb, illetve melyik „énünk” erősödik jobban?

RG: Mindkettő épp ugyanannyira fontos. Persze fizikálisan fel lehet készülni edzéssel, de azt nehéz megmondani, hogy lelkileg hogyan fogja bírni valaki. Van egy mondás, ami jól rávilágít erre: „A természetben, extrém körülmények között az ember az egyetlen ismeretlen tényező.” Az expedíciók során, mondhatni, leharcoljuk a szervezetünket, de bőven megéri, amit az ember mentálisan nyer vele.

Egy ilyen felfedezőút során vagy hasonló extrém helyzetben mi a fontosabb: az elszántság vagy a kockázatérzékenység?

RG: Aki a végsőkig elszánt, az mer kockáztatni. Mert hisz magában, a képességeiben és a célban, amit el szeretne érni. Igazából már az út elején bárminemű kétséget ki kell irtani magunkból. Ennek persze alapfeltétele, hogy szakmailag képzettek legyünk. Ha ez megvan, és valaki kellőképp elszánt, akkor kívülről abszurdnak tűnő helyzetekben is biztonságban érezheti magát.

„Ha nekivágtál, már késő megijedned” – szól a könyv egyik jelmondata. Mégis, biztos volt olyan pillanat, amikor megrémisztett titeket a tudat, hogy nincs visszaút…

VN: Valahogy nem gondolkodtunk olyanon, hogy visszaút. A tudat, hogy a mindennapi kihívásoknak megfeleljünk és túléljünk, hogy jó időben teljesítsünk, hogy kihozzuk a maximumot magunkból, jobban lekötött és vitt előre. A kíváncsiság és a kalandvágy ilyenkor nagyon erős. Szinte kizárja azt, hogy a visszaúton gondolkozzon az ember. És nem is biztonságos. Egy ilyen gondolat ugyanis azt jelentené: nem állok készen arra, hogy mindenáron végigcsináljam a vállalásomat. Egy B terv lehetősége olyan mentális hozzáálláshoz vezet, ami által könnyebben feladhatjuk az adott dolgot.  

Mi az a vállalás, amit még ti is túl veszélyesnek tartanátok ahhoz, hogy belevágjatok? Volt olyan konkrét terv, amit komolyan latolgattatok, de végül elvetettetek?

VN: Az összes olyan terv, amihez nincs kompetenciánk, túl veszélyes. Felkészületlenül szinte öngyilkosság. Azt gondolom, hogy gyakorlással és a megfelelő mentorral az emberi oldalról minimalizálni lehet a veszélyfaktort. A többi a természeten múlik. Azonban ha minden kiszámítható lenne, elveszne a lényeg. Például senki nem ülne be szívesen egy olyan focimeccsre, ahol előre percre pontosan tudható, mi fog történni. A véletlenszerűség adja a játék izgalmát. Pusztán a veszélyessége miatt nem vetettünk el projektet.

A proaktivitást sokan könyvelik el üzleti közhelyként, egy ilyen expedíció során azonban életet menthet. Mit tanácsoltok, a mindennapi életben miként lehetnénk proaktívabbak?

RG: A legrosszabbra kell készülni. A legnehezebb, legveszélyesebb pillanatokra. Szakmailag és mentálisan is. Mindig akkor történik baj, ha nem vagyunk kellően felkészültek. Ha csak megpróbáljuk, mert hátha nem lesz baj, hátha összejön… Az élet azonban nagyon nem így működik. Semmi sem történik magától és könnyen. A lényeg, hogy mi magunk és a csapatunk felkészült legyen.