Egy idegen országban navigálni – interjú Vay Viktóriával

A Francba, francia című regényed alapanyagát saját élményed adta. Mesélj erről!

Gyerekszínészként nőttem fel, ezért a kaotikus szó nagyon jól illik a gyerekkoromra. Tinédzserkoromban, azt hiszem, szerettem volna átvenni az irányítást a saját életem felett, és ebből az lett, hogy el akarok menni egy másik országba, ahol jobban megtalálhatom magam, felhagyva az eddigi életemmel. Így viszonylag random módon, minden megfontolás nélkül Franciaországot választottam. A cserediák-szervezet javasolta, hogy dokumentáljuk az élményeinket, én pedig egy blog formájában minden nap leírtam, ami velem történt.

Egy évet töltöttem kint egy fogadó családnál, életemben először jártam normálisan iskolába és éltem egy „normális” tinédzser életét. Azok, akikkel ezt az évet töltöttem formálták, ahogyan a saját családomra gondolok, ahogy a kapcsolataim alakultak és nagykamaszként ez kellett ahhoz, hogy kihúzzam a fejemet a saját fenekemből. Kamaszlány voltam, aki egy idegen országban próbált navigálni, és igyekeztem minden szituációban megállni a helyemet, fiúztam, barátkoztam, unatkoztam. Olyan volt, mintha egy filmet néznék folyamatosan, amiben egy mellékszereplő most éppen főszereplő, és ennek a lánynak most alkalma van mindent elmondani ami a fejében van. Ennek az évnek a lenyomata a Francba, francia! ami egyrészt egy felnövéstörténet, másrészt egy lányregény. 

Hogyan lesz blogból regény? Milyen körülmények között született meg a szöveg?

A blogomat szabályok nélkül írtam, rögzítettem, ami eszembe jutott, a történéseket, a környezetemet. Ha arról volt kedvem írni, hogy éppen milyen filmet láttam, arról írtam egy miniesszét; ha menstruáltam, ennek a körülményeit is úgy éreztem, muszáj lejegyeznem; ha a fogadócsaládommal volt konfliktusom, kötelességemnek éreztem, hogy írásos dokumentum szülessen róla. A kamaszgondolataim, amiket nem tudtam rendszerezni, szintén belekerültek a blogba, mindenféle filter nélkül, tele helyesírási hibákkal. Volt ebben valami felszabadító, hogy nem tudtam a szabályokat, és nem is akartam különösebben jól írni. 

Pár évvel később, már Londonban éltem és forgatókönyvírást tanultam, amikor újra elém került a szöveg. Akkor jött ki a Fleabag Phoebe Waller-Bridge-től, és úgy éreztem, talán ideje elővenni a fiókból a blogot. Berlinben, a nővérem kanapéján újraírtam a kéziratot három hét alatt, és utána megkerestem Juhász Orsolyát, aki készségesen kiszedte belőle a helyesírási hibákat, és kiegyenesítette a szöveget annyira, hogy el mertem küldeni egy kiadónak.

Amikor betrappoltam a Menő Könyvekhez, nem ért teljesen váratlanul, hogy ez egy jó alap de regénynek még kevésbé mondható. Kertész Edina és Csapody Kinga javaslatai alapján elkezdtem felhúzni a kereteket, hogy ezt a szöveget hogyan lehet regénnyé alakítani. És így fordult ált a blogom egy fikciós regénnyé, az Attila útra néző bérelt lakáska zajos ablaka mellet, az íróasztalomon.

Min dolgozol most, milyen írói terveid vannak filmes/könyves területen?

Az elmúlt években felhalmoztam egy csomó forgatókönyvet, amik gondosan várják, hogy könyvről filmre ugorjanak.

Van kettő, számomra nagyon fontos projekt; az egyik egy transz-dramedy sorozat Berlin-Budapest címen, aminek az opciós jogai a Flare Entertainmentnél vannak, egy berlini filmes cégnél. Ez a projekt is hasonlóan személyes történeteket dolgoz fel, mint a Francba, francia! – egy fiatal lányról szól, aki meglátogatja a nővérét Berlinben, akinek fizikai segítségre van szüksége egy műtét után, de végül az ő kis gondosan felépített élete omlik össze, és kénytelen ott maradni Berlinben a nővére kanapéján egy ideig. Ennek éppen az egyik átírásán dolgozom, ami a filmes munkám mellett nehezebbnek bizonyul, mint hittem.

A másik meg egy dráma színdarab, Skating in Central Park címmel, amit Andy Hay film- és színházi rendező mentorálásával fejlesztettem. Most éppen Angliában keressük a darab helyét, hátha egy színház rábólint, hogy befogadná. Rettegek, hogy soha nem kerül színpadra, de attól még jobban, hogy igen.