Annie Ernaux: Az esemény (részlet)
A Barbès megállónál szálltam le. Most is egy csapat férfi várakozott a felszíni metróállomás kijáratánál, mint a múltkor. Az emberek a Tati áruház rózsaszín reklámszatyraival baktattak a járdán. Befordultam a boulevard de Magentára, és a kirakat előtti állványon lógó dzsekikről felismertem a Billy üzletet. Egy asszony érkezett szemből, erős lábán nagy mintás fekete harisnyát viselt. A rue Ambroise-Paré szinte kihalt volt, egészen a kórház bejáratáig. Végigmentem az Elisa épület hosszú, boltíves folyosóján. Az első alkalommal nem vettem észre, hogy az üvegezett folyosó melletti udvaron van egy zenepavilon. Azon gondolkoztam, milyennek látom majd mindezt később, amikor hazaindulok. Benyomtam a 15-ös ajtót, és felmentem a második emeletre. A szűrővizsgálati részleg recepcióspultjánál leadtam a kartont a számommal. A nő egy irattartó fiókban kotorászott, és elővett egy mappát. Nyújtottam érte a kezem, de nem adta oda. Letette az íróasztalra, és azt mondta, üljek le, majd szólítanak.
A váróterem két részre volt osztva. Azt választottam, amelyik közelebb volt az orvos ajtajához, egyébként ott ültek többen. Javítani kezdtem a magammal vitt dolgozatokat. Rögtön utánam egy nagyon fiatal, hosszú, szőke hajú lány adta le a számát. Figyeltem, neki sem adták oda a mappáját, és őt is szólítani fogják. Egymástól távol ott üldögélt már egy enyhén kopaszodó, divatosan öltözött, harmincas éveiben járó férfi, egy fekete fiatalember walkmannel, meg egy sebhelyes arcú, görnyedt tartású, ötven körüli férfi. A szőke lány után egy negyedik férfi érkezett, határozott mozdulattal leült, és könyvet vett elő az aktatáskájából. Aztán egy pár következett: várandós nő cicanadrágban, egy öltönyös, nyakkendős férfi oldalán.
Az asztalon nem voltak újságok, csak szórólapok a tejtermékek fogyasztásának szükségességéről, és arról, „hogyan éljük meg a HIV-fertőzöttségünket”. A párjával érkező nő mondott valamit a partnerének, felállt, átölelte, megsimogatta. A férfi továbbra sem szólalt meg, mozdulatlanul ült, keze egy esernyőn nyugodott. A szőke lány maga elé nézett, csak résnyire volt nyitva a szeme, térdére fektetett, kettéhajtott bőrdzsekijével olyan volt, mint aki kővé dermedt. Lábánál nagy utazótáska és egy kisebb hátizsák hevert. Azon tűnődtem, vajon több félnivalója van-e, mint a többieknek. Lehet, hogy bejött a leletéért, mielőtt elutazott volna hétvégére, vagy hazament volna a szüleihez vidékre. A doktornő kilépett a rendelőjéből, vékony, energikus, fiatal nő volt, rózsaszín szoknyát és fekete harisnyát viselt. Mondott egy számot. Senki sem mozdult. A váróterem másik részéből lépett elő egy fiú, elsuhant előttünk, csak a szemüvegét és a lófarkát láttam.
A fekete fiatalembert szólították, aztán a váró másik térfelében ülők közül következtek páran. A pár nőtagját leszámítva mindenki némán, mozdulatlanul ült. Csak olyankor néztünk fel mindannyian, amikor a doktornő megjelent az ajtóban, vagy valaki kilépett a rendelőből. Követtük a tekintetünkkel.
Többször is csöngött a telefon, volt, aki időpontot kért, mások arról érdeklődtek, mikor van rendelés. A recepcióspultnál ülő nő egyszer elment egy laborbiológusért, hogy az válaszoljon a telefonálónak. „Nem – mondta a biológus, aztán még egyszer megismételte –, nem, ez normál érték, teljesen megfelelő.” A mondat visszhangzott a csendben. A betelefonáló minden bizonnyal HIV-pozitív volt.
