Alex Schulman: Az állomás (részlet)

ELSŐ FEJEZET

Harriet

Az apja árnyékában áll a peronon, és nézi, ahogy a férfi hunyorog a laposan beeső reggeli napfényben. Várnak. Harriet az ingerültség jeleit keresi apja tekintetében és mozdulataiban. Ma különösen éber, mert miatta utaznak, és ettől lekötelezve érzi magát. Az apja miatta áll most ott, ő a felelős a hőségért, a kora reggelért, a késve érkező vonatért, ő felel mindenért, amit mostantól el kell viselnie az apjának, aki viszont hallgat. Lehetetlen rajta kiigazodni.

Az aszfalt forrósága a cipő talpán át is érződik. Harriet teljesen feketébe öltözött – temetésre így szokás. Az apja fotóstáskája az ő vállára van akasztva, nem teszi le a földre. Még akkor sem, amikor kiderül, hogy a vonat késik, és egy darabig még várniuk kell. A táskában lencsék vannak, összértékük több ezer korona. Tudja, hogy a felszerelés fontos az apjának.

Azt is tudja, hogy a saját jövőjét cipeli a vállán. Egy nap mindent ő örököl majd, és valahányszor az apja ezt elmondja neki, mintha teher nehezedne rá. Az apja hetente karbantartást végez a felszerelésen, és ilyenkor Harrietnek is mindig jelen kell lennie. A konyhai lámpa citromsárga fénye alatt ülnek, az apja egymás mellé kipakolja a lencséket a konyhaasztalra, és időnként átnyújtja az egyiket a lányának, hadd érezze a kezében.

– Nézd csak meg ezt a havert! – mondja.

És Harriet emelgeti a méretes, nehéz lencsét, ami lehúzza a kezét.

– És ezt nézd! – mondja az apja, és ad neki egy másikat. – Nézz csak bele a haverbe!

Apu gyakran nevez ezt-azt „havernek”.

Főleg olyan holmikat, amelyeket ő vásárolt, és féltő gonddal őriz, de másféléket is. Például van, hogy hirtelen megáll az autóval, ha meglát egy őzet, és rámutat: „Nézd azt a havert.” Az erdőben kidőlt fa is lehet haver, ha nagy fáról van szó. De leginkább vagyontárgyakat illet ezzel a névvel, és nem is csak a saját tulajdonát, nagyvonalúan dicséri mások holmiját is. Például füttyent az autóban, ha egy Porsche mögé kerül. „Ezt a havert nézd!” Kedves vonás, olyankor szereti az apját.

Apu talán szívesen leülne? Harriet keresgél a szemével, de a padok már mind foglaltak, az emberek röhejesen festenek, ahogy egymás mellett nyújtogatják a nyakukat, nyugtalankodva figyelik, van-e jele a vonatnak, de az csak nem akar jönni. Egy kalauz siet át a peronon, és valaki megkérdezi, mi történik, mire a férfi csak a vágányok felé int, mintha a válasz valahol ott rejtőzne, és ő éppen odatart, hogy meglelje. Aztán hirtelen felbolydul a tömeg, ahogy egy hang bejelenti a vonat érkezését: mindenki kapkod, mintha biztosan tudnák, hogy a vonat csak rövid időre áll meg az állomáson. De apu nem siet. Se most, se máskor. A mozgása teszi – mintha mindent félgőzzel csinálna. Semmi sem történik a pillanat hevében vagy hirtelen felindulásból, Harrietnek az az érzése, hogy minden az első perctől át van gondolva. Néha elképzeli, hogy az apja reggel elhatározza, pontosan hogyan fog mozogni a nap folyamán, reggeltől egészen estig, aztán követi a tervet. Talán ezért nem látszanak rajta soha érzelmek: soha semmi nem tudja meglepni, mindenre van válasza. Most is csak nézi a vagonok felé igyekvő embereket, hagyja, hadd szaladjanak – végül lassan elindul, a lánya pedig megy utána. A kocsiban ugyanolyan meleg van, mint kint. A lány végigvonul a vagonon, látja a kedvtelenül üldögélő embereket.

Leül az apjával szemben az egyik ablakhoz. Apu egy kézmozdulattal jelzi, hogy kéri a fotóstáskát, és ő átadja neki. Kinéz az ablakon, látja a lassan kiürülő peront. A környező hangok egyre hallhatóbbá válnak, egy újságot zizegve kihajtogatnak, egy szénsavas üdítő nyílik, és beszélgetések kezdődnek, társalgáscsonkok hallatszanak. Ha egyszer fülelni kezd, nem tudja kikapcsolni, a beszélgetések dallamokká összeálló halk dúdolásként hatnak, történeteknek az életről. A legtöbb embert, akit hall, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan teher szomorítaná el és hangolná le. Harriet folyton attól fél, hogy valaki meglátja, és kérdőre vonja – miért hallgatózol?

Nem lenne szabad hallgatóznia.

Emlékszik arra az éjszakára, két éve, amikor ő és a nővére már lefeküdtek, és a szüleik a konyhában ültek, amelynek közös fala volt a gyerekek hálójával. Minden egyes szót kristálytisztán hallott. Különös volt – létezik, hogy a konyha és a lányszoba közötti fal valójában felerősítette a hangokat? Így lehetett, mert olyan érzés volt, mintha ő is a konyhában ült volna: hallotta a sóhajokat, a székek súrlódását, a hűtőszekrény halk zúgását, ami elhallgatott, amikor apa kinyitotta. Kicsit túl hosszan állt ott, nézett befelé a hűtőbe. Anya nem szerette, ha valaki a családban a nyitott hűtőajtónál állt, nem szerette a tétlenséget – „Csinálj valamit!” –, és a pénz miatt is aggódott; azt mondták neki, hogy a nyitott ajtó miatt magas a villanyszámla. Így aztán sokszor hirtelen felkiáltott: „Ne álldigálj ott, csukd be az ajtót!” De aznap este apa addig állhatott a nyitott hűtőajtóban és nézegethette a kínálatot, ameddig csak akarta, anya nem szólt rá.

Erre Harriet felfigyelt: valami eltért a megszokottól. Papírzörgés, apa elővett egy kis sonkát, és egy kicsit nehezebb tárgyat a konyhapultra dobott – a vajat? Kinyitotta a mélyhűtőt, jégkockát vett ki. Apa mindig jéggel itta a  tejet. Zörgés és csörömpölés az evőeszközös fiókból, mintha valaki kincsesládában turkálna. Hallotta, ahogy az anyja meggyújtja a gyertyákat, és ahogy kiteszik a tányérokat. Sokáig csend volt, Harriet pedig feküdt az ágyában, és hallgatta a baljós hangokat, ahogy szülei leültek egymással szemben az ablaknál.

– Akkor hogy legyen? – kérdezte anya.

Apu nem válaszolt. Mi történt éppen a falon túl?

– Kérsz? – kérdezte.

– Köszönöm – válaszolta anya.

Kedélyesen viselkedtek. Szelíd hangon szóltak két harapás között. Figyelmesek voltak egymással, már-már túlzóan előzékenyek. Kérsz inni? Hozom. Nagyobb volt köztük az egyetértés, mint valaha.

– Gondolom, felköltözöl hozzá – mondta apu.

– Igen – válaszolta anya. – Nagy háza van, elférnek a gyerekek is.

– Nem viszed magaddal mindkettőt.

– Nem – mondta anya. – Az a javaslatom, hogy viszem Ameliát, a tied Harriet.

Apu felnevetett, egészen kurtán.

– Én épp az ellenkezőjét akartam javasolni – mondta.

– Ameliát szeretnéd? – kérdezte anya.

– Igen.

Elhallgattak, amíg ették a szendvicset.

Újratöltötték a poharat.

– Ameliával szoros a kapcsolatom – mondta anya.

– És mindketten lovaglunk.

– Az enyém is.

– De te nem lovagolsz, ugye?

– Nem, de szoros a kapcsolatom Ameliával.

– Miért nem kéred Harrietet? – kérdezte anya.

– Te miért nem kéred?

– Én kérdeztem előbb – mondta anya.

Harriet az ágyban feküdt, a plafont nézte.

– Ugyanolyan jól tudod, mint én – mondta apu. Ivott a tejéből. – Nehéz esetnek tartom Harrietet. Nem nagyon klappolunk.

Harriet széles fakeretű, keskeny ágya olyan volt, mint egy fedél nélküli koporsó – odakint elállt az eső, a vihar elvonult, a szél nem zúgott a fák lombjai között a parkban. Most nem hallott mást, csak az étkezés neszeit a konyhában és a szülei halk társalgását.

Nem nagyon klappolnak.

Később ezt olyan megfoghatatlannak találta, nem értette pontosan. Hogyan tudna javítani a helyzeten? Akarta, hogy klappoljanak, de nem tudta, hogyan kellene ehhez viselkednie.

Az ágyban fekvő nővére felé fordult.

– Amelia – suttogta. – Hallottad?

A nővére nem felelt, de Harriet a gyér fényben látta, hogy ébren van és hanyatt fekszik, szemét a plafonra szegezi.

– Amelia.

– Csak hülyeségeket beszélnek – suttogta a nővére. – Ne figyelj oda!

A szülők aznap este már nem beszéltek róla, a társalgás valószínűleg máshol folytatódott, és néhány nappal később, egy délután a nővéreket egyenként behívták a konyhába. Anya kinyitott egy doboz kólát, és odaadta Harrietnek, pedig nem is volt szombat. Meleg volt, és ahogy ivott, a torkában egyre nőttek a buborékok. A szülei furcsán mosolyogtak. Anya azt mondta, hogy elválnak, és mivel nagyon messze fognak lakni egymástól, az lesz a legjobb, ha szétválasztják a gyerekeket, és Harriet apuval, Amelia pedig anyával él majd. Harriet várta, hogy az apja is mondjon valamit, de ő csak hallgatott. Felsandított rá, látta kifejezéstelen arcát, és sajnálta őt, amiért nem kapta meg, amit akart.

Egymással szemben ülnek a vonatablaknál – az apja folyton átnéz a feje fölött, hogy szemmel tartsa az ajtókat. Tudja, mire vár az apja, és ő készen áll, alaposan átbeszélték korábban: amikor apu jelt ad, gyorsan kell cselekedniük. Apu kinyitja az ölében lévő fotóstáskát. Tekintete az ajtóra szegeződik, nem kell lenéznie, a táskát ismeri, mint a tenyerét. A szemüvegtől a szeme kisebbnek tűnik, két fekete pont a lencse mögött. Soha nem lehet látni rajta, mi jár a fejében.

Harriet kinéz az ablakon, magasan a víz fölött ívelő hidakon haladnak, a vonat gyorsan megy, a sínek melletti árok virágai egyetlen kék csíkká állnak össze. Már elhagyták a nagyvárost, és külvárosok, majd tanyák és zöld mezők mellett haladnak el; ő menetiránynak háttal ül, látja, ahogy az emberek elsuhannak és összezsugorodnak a vonat mögött, életük apró pontokká válik, majd feloldódik a mezőkben. Utána a vonat lelassul, majd teljesen megáll. A hangosbemondó közli velük, hogy a következő szakaszon csak egy vágány van, és meg kell várniuk az ellenvonatot. Egy rétben elmerülve állnak, állig érnek a virágok. Ha a nyár még tíz centit emelkedik, megfulladnak. Kicsit odébb a mezőn két madarat lát, hosszú, vékony lábukon állva a völgyet szemlélik, és eszébe jut, amikor apu egyszer mutatott neki egy mókust, amit egy fán vett észre. Nézd meg azt a havert. Az állat abbahagyta, amit éppen csinált, és csak bámult az erdőbe. Mintha megbénult volna, megrekedt volna egy gondolatban. „Csak az emlékein mereng”, mondta apu, és Harriet kellemetlennek és elviselhetetlennek találta a gondolatot. Mert csak nagyobb lett a világ szomorúsága, ha nemcsak az emberek, hanem az állatok is terhet cipelnek, és neki értük is felelősséget kell vállalnia. Most, amikor meglátja a két madarat a mezőn, arra gondol, hogy biztos a fiókakorukra emlékeznek, és ettől elszomorodik.

Néhány hónapja kapott egy házi feladatot az iskolában, amikor az agyról tanultak. Minden diáknak a lehető legrészletesebben le kellett írnia egy emléket. Este mesélt az apjának a feladatról – felkeltette az érdeklődését.

– És milyen emlékről fogsz írni? – kérdezte.

– Nem tudom, valamiről, ami gyerekkoromban történt.

Ezen apu nevetett, és azt mondta:

– Nyolcéves vagy. Még mindig gyerek.

Aztán leült a szobájában a füzetével, és az apja falán lógó feszületről írt. Régebben az íróasztala fölött volt, de a válás után a párnája fölé akasztotta, a falra. Látta, ahogy az apja letérdel az ágy mellé, és összekulcsolt kézzel imádkozik. Amikor az apja nem volt a szobában, ő maga is odament néha megnézni a keresztet. Jézus sötét fémből öntött alakja a feketére festett fa előtt, az ágyékkötő a derekán, akár egy pelenka. A tenyerét átfúró nagy csavarok, a két lábfejét rögzítő szög, egyik térde a másik előtt – utóbbi valahogy nőies hatást kelt. Isten Fia rezzenéstelen tekintettel néz el az ágytakaró fölött, és amikor ő megáll közvetlenül a kereszt előtt, és ránéz Jézusra, Jézus mintha viszonozná a pillantását. Apu mesélte, hogy a megfeszítettek akár napokig is haldokolhattak, néha egy teljes hétig, és végül nem is a sérüléseikbe haltak bele, hanem kiszáradtak vagy éhen haltak. Harriet írt erről is, majd írt valamiről, ami közvetlenül a válás után, egy évvel korábban történt. A nagymamájánál volt vendégségben. A nagymamának ekcémás volt a keze, és burgonyaliszttel enyhítette a viszketést – mindenhova vitte magával a lisztet egy vászonzacskóban. Harriet emlékszik a kavargó porra, ahogy a nagy ablaküvegen keresztül befurakodó napfény megvilágította az apró szemcséket. Nagymama néha átlátszó műanyag kesztyűt húzott, a csuklójánál szórt bele burgonyalisztet, majd töltött még rá, amikor újra viszketni kezdett a keze – az est végére a vékony kesztyű mindig megtelt a fehér porral.

Nagymama félt a haláltól, foglalkoztatta, gyakran ült csendben, zárkózottan a konyhaasztalnál. És néha, amikor már túl erős lett a halálfélelme, odament a zongorához, és teljes erőből verte a billentyűket. Olyan volt, mintha az egész világ készült volna darabokra hullani. Utána ott maradt a zongoránál, és úgy összeszorította két kezét, hogy műanyag kesztyűje nyikorgott.

Csak az alkohol volt képes enyhíteni a félelmén. Hűtött vörösbort ivott, néhány pohár után oldottabb lett, és kérdezősködni kezdett. Egyszer Harriet elmesélte neki, hogy egy barátnője az oviban megcsinálta vele az ezer tű trükköt, mire a nagyi megkérdezte, mi az, és Harriet elmagyarázta, hogy valakinek a karját különböző irányokba kell csavarni, mint egy mosogatórongyot, mire a nagyi elnevette magát. „Mutasd meg!”, kérte, és feltűrte a selyemblúza ujját. És Harriet megcsavarta a nagymama vékony karját, mire szinte azonnal kiserkent a vére, és nagymama harsány rikoltozásba kezdett, a vér egyre csak folyt a karján, majd elkezdte keresni a szekrényekben az elsősegélydobozt, de sehol sem találta. A nyíló és csukódó szekrényajtók hangja nagymama jajveszékelésébe vegyült.

– Ó, az isten szerelmére, segíts már megkeresni – mondta, de Harriet képtelen volt bármire is. Bénultan állt a konyha közepén, csak nézte a nagyanyja véres kezét. Az apjának korábban érte kellett mennie, és miután aznap este hazaért, elment az apja szobája előtt, ahol ott lógott a kereszt az ágy fölött, és amikor Jézusra nézett, úgy látta, másképpen tekint rá vissza.

Beadta a házi feladatot, aztán ki is ment a fejéből, de egy délután, amikor a szobájába lépett, az apja az íróasztalánál ült, és a füzetét olvasta.

– Ezt te beadtad? – kérdezte.

– Igen – válaszolta Harriet.

Némán állt az apja előtt, míg az olvasott tovább, majd becsukta a füzetet, és a padlóra bámult.

– Jó a memóriád – mondta.

– Igen – válaszolta Harriet.

– De figyelj csak! Ami itthon történik, az nem tartozik másra.

– Oké.

– Nem akarom, hogy mások tudják, mi lóg a falamon, és imádkozom-e, meg hogy házas vagyok-e, vagy elváltam. Tiszteletlenség ilyet írni. Megértetted?

Harriet bólintott. Apu kifejezéstelen tekintettel nézett rá, majd egy kicsit még álldogált, aztán elment. Harriet fogta a füzetet, és azonnal betette egy fiókba.

A vonat még mindig a réten áll, várja az ellenvonatot. A kinti meleg befurakszik a vagonba – a nap átforrósítja a fémtetőt. Harriet figyeli a két madarat, ahogy mozdulatlanul emlékeznek, és hirtelen meghallja az ellőtt fotó jól ismert hangját. Az apja felé fordul, de nem látja az arcát, a fényképezőgép takarja. Apu még mindig rászegezi a lencsét, becélozza őt, talán készít még egy képet. Harriet szereti, amikor apu fényképezi őt, jó érzéssel tölti el. Mosolyog, mutatja a fogait, és egyik keze ujjaival V-t formál.

– Ne! – mondja apu. Leereszti a fényképezőgépet. – Miért majomkodsz?

Leteszi a gépet a kettejük közötti asztalkára, és félre­ néz. Harriet szeretné, ha az apja adna neki még egy esélyt, de a pillanat elillan. Megint elszomorodik, az érzelmek a szemhéja alá fészkelik magukat, a mellkasában kalapál az aggodalom. Bámul az asztallapra. Nem akar sírva fakadni, apu azt nem szíveli. Ekkor az apja készít róla még egy képet.

Babrálja a gépet, beállítja a fényt. Harriet kinéz a vonat ablakán. Az egyik madár alacsonyan elszáll a magas fű fölött, a másik továbbra is nézelődik. Egy idő után az is elrepül.

– Most! – suttogja apu.

Minden gyorsan történik. Apu feláll, Harriet rögtön követi a példáját, tesznek néhány lépést a folyosón – a lány meglátja a kalauz körvonalát a szomszédos kocsiban, éppen az övék felé tart –, gyorsan bemennek a mosdóba, és magukra csukják az ajtót. Apu rázárja. Harriet azonnal kinyitja.

– Mit csinálsz? – suttogja apu, a szeme nyugtalanul elkerekedik.

– Ha azt látja, hogy foglalt, talán megvárja, amíg kijövünk – válaszolja a lány.

Apu egy másodpercre elgondolkodik, majd bólint. Lehajtott fejjel áll az ajtó mellett. Hallja a kalauz lépteit, pont ott halad el előttük.

– Új utasok! – mondja a hang a másik oldalon. – Stockholmi felszállók!

Várnak, majd apu óvatosan kinyitja az ajtót, és kinéz. Gyorsan kisurrannak a mosdóból, leülnek, elvegyülnek a fizető utasok között. Apu kurtán biccent felé, ő viszonozza. A pulzusa felszalad, émelyeg, hányingere van – olyasmit tett, amit nem szabad –, de ahogy ránéz az apjára, és az apja visszanéz rá, ahogy egymásra mosolyognak, szétárad benne egy még erősebb érzés, egyfajta melegség, egy kis tűz a mellkasában.

Klappolnak.