Shelby Van Pelt: A boldogságnak nyolc karja van (részlet)

Valami van az asztal alatt.

Egy barnás-narancssárga kupac, a sarokban meghúzódva. Egy pulóver lenne? Mackenzie, a kedves fiatal lány, aki a jegypénztárban dolgozik, sokszor itt felejt egyet egy szék háttámlájára terítve. Tova letérdel, arra gondol, felveszi, és beteszi majd Mackenzie fachjába. De a kupac hirtelen megmozdul.

Egy csáp.

– Te jóságos ég!

A kocsonyás masszából előtűnik egy polip szeme. Az üveggolyószerű pupilla kitágul, aztán a szem rosszallóan összeszűkül.

Tova pislog, nincs meggyőződve róla, hogy jól lát. Hogyan juthatott ki az akváriumból az óriáspolip?

A csáp ismét megmozdul. Az állat belegabalyodott egy csomó vezetékbe. Hányszor átkozta ő is azokat a kábeleket? Nem lehet tőlük rendesen összesöpörni.

– Beleakadtál? – suttogja, mire a polip felemeli a hatalmas, busa fejét az egyik karjára támaszkodva, amelyre többszörösen rátekeredett egy mobiltöltő vékony zsinórja. Az állat erősebben küzd, de a vezeték csak még szorosabban fonódik rá, a húsa kidagad a hurkok között. Eriknek volt egyszer régen egy vicces játéka, egy kis henger alakú valami, amibe a két végén bele kell dugni a mutatóujjadat, és úgy széthúzni, de minél inkább próbálkozol, annál jobban rászorul a kezedre.

Tova óvatosan közelebb araszolgat. A polip válaszul rácsap az egyik karjával a linóleumra, mintha azt mondaná: Hátrébb, hölgyem!

– Jól van, jól van – mormolja Tova, és kibújik az asztal alól.

Feláll, és felkattintja a mennyezeti világítást, a helyiség neonfénybe borul. Aztán megint négykézlábra ereszkedik, most lassabban, de a háta szokás szerint így is roppan egyet.

A hangra a polip megint odacsap a karjával, és szinte ijesztő erővel meglöki az egyik széket. A szék odébb csúszik a padlón, és nekiütközik a falnak.

Az asztal alól csillog az állat hihetetlenül tiszta szeme.

Tova elszántan közelebb kúszik, és próbálja megszilárdítani remegő kezét. Hányszor sétált el a polip akváriuma mellett lévő tábla előtt? Nem emlékezett rá, hogy arról is írtak volna valamit, hogy veszélyesek lennének az emberre.

Már csak harminc centire van tőle. Úgy tűnik, mintha az állat összehúzná magát, és a színe halványabbra változott. Vajon van a polipoknak foga?

– Kis barátom… – mondja halkan. – Most megfoglak, és letekerem rólad a zsinórt. – Kicsit keresgél, és megnézi, pontosan melyik vezeték is okozta a bajt. Könnyen el is éri.

A polip szeme minden mozdulatát követi.

– Nem bántalak, drágám.

A polip az egyik szabad csápjával koppant a padlón, mint amikor egy macska csapkod a farkával.

Ahogy kihúzza a vezetéket a konnektorból, a polip hátrébb csúszik. Tova is összerezzen. Arra számít, hogy az állat a fal mentén az ajtó felé fog kúszni, abba az irányba, amerre menekülni próbált.

Ám ehelyett a polip közelebb araszol hozzá.

Az egyik csápját Tova felé csúsztatja, olyan, mint egy sárgásbarna kígyó. Egy pillanat múlva a karjára tekeredik, aztán a könyökére, majd a felkarjára, mint egy szalag a májusfán. Az asszony minden egyes tapadókorongot külön érez a bőrén. Ösztönösen megpróbálja elrántani a karját, de a polip szorítása még erősebb lesz, szinte már kellemetlen. De a különös szem játékosan csillog, mint egy pajkos gyermeké.

Az üres ételesdobozok. A helyéről eltolt szemetes. Most már minden érthető.