fbpx
Csak az ember olvas,  mindennapkönyv.hu

Vámos Miklós egy napja

Vámos Miklós ezen a reggelen is korán ébredt. A csillagok világa még halványan derengett az égbolton, amikor ő már készen állt az előtte álló napra. Elvégre az író soha nem tétlenkedhet. Talpon kell lenni és ügyelni, nehogy lemaradjon valamiről, mert akkor jaj. A világ olyan, hogy mindig van benne megírnivaló. Éles szem kell – a tekintetben tiszta tűz – és biztos kéz.

Mielőtt munkához látott volna, Vámos Miklós edzeni ment. Nem csak az elmét és a lelket kell karbantartani, hanem a testet is, amely ezeket táplálja.

Teniszezz velem – mondta Vámos Miklós az öltözőben egy barátjának. Aki nem Bródy János volt, hanem valaki más. Egyszer tréfásan meg is jegyezte neki ez a barát, hogy figyelj, Miklós, ha én Bródy lennék, akkor elmondhatnám, hogy könyvet írtál rólam. Amire Vámos Miklós azt felelte, hogy de hát így is elmondhatod, te félnótás. Az író akkor hiteles, ha olyat ír meg, amit látott, hallott, vagy tapasztalt. Ha netán elrontja, az se baj. Legközelebb majd sikerül.

Na jó – mondta később a barát. Részemről hattyúk dala. Idáig bírtam szuflával. Legközelebb egy vegyes páros? Háromszoros vivát – felelte erre Vámos Miklós. Vagy úgy gondolod, hogy én és én? – nevetett. Amúgy, meg kell hagyni, jó kis party volt. De hát egyszer abba kell hagyni, mielőtt teljesen kikészülnek a teniszütőn a húrok. Bár lehet, hogy lett volna kedve még egy kicsit ütögetni, igazából Vámos Miklós is úgy volt vele, hogy mára elég. Jöjjön a váltás. Ha nem is konkrétan azt érezte, hogy most hanyatt-homlok rohannia kellene az íróasztala mellé, azért már hiányzott az ujjaiból az a kellemes bizsergés, ami az írás velejárója.

Fotó: Erdélyi Gábor

Odahaza csönd fogadta. Egyedül volt a házban, a nappaliban csak a könyvek néztek vissza rá. Mit „csak”? Hiszen egy csomó gyönyörű kötet. Öröm őket kézbe venni. Kívül-belül csudaszépek. A betűméret sehol nem borgisz, nem kell erőltetni a szemet. Ha pedig az ember beleolvas valamelyikbe, képzeletben máris zenga zének, nem lehet letenni.

Márkez meg én – Vámos Miklós még egy pillantást vetett a könyvespolc azon részére, ahol az M betűs szerzők művei sorakoztak, és elindult a dolgozószoba felé.

Leült és fölnyitotta a laptop fedelét. Az utolsó dolog, ami még megpróbálta elvonni a figyelmét, egy szitakötő volt az ablakpárkányon. Különleges példány: méretes, zöld, szép. Hosszú percekig illegette magát Vámos Miklós tekintete előtt. Gyanútlanok azt hihetnék, hogy ő az ihlet. De hát a prózaírásban nincsen ihlet. Ott nonstop kemény munka van. A regény nap mint nap megköveteli, hogy dolgozzanak rajta. Az ember azt hinné, 135 lehetetlen történet, aztán kiderül, hogy nagyon is lehetséges mind. Csak hát akarják a melót. Persze az író azért író, hogy írjon. Nem számít, hogy a könyve jelenleg tizenharmadik a listán, vagy éppen első. A lista se számít. Egyedül az írás számít, ami pedig késztetés.

A következő pillanatban csöngettek.

Égszakadás-földindulás! – fakadt ki Vámos Miklós. Azt se tudom, hol tartok. Elfelejtem, hogy volt.

Az ablak felé nézett. De nem azért, mert onnét hallotta volna a csengőszót. És nem is azért, mert a szitakötőt kereste. Ellenben csodálkozva látta, hogy odakint majdnem teljesen besötétedett. Amit pillanatoknak, legföljebb perceknek hitt, azok voltaképpen órák voltak. Egészen belefeledkezett az írásba. Mondjuk ez így szokott lenni máskor is.

A csengő újból megszólalt. Vámos Miklós kiment ajtót nyitni. Odakint az élete párja állt.

Fotó: Erdélyi Gábor

Te vagy az? – kérdezte Vámos Miklós. – Miért, azt hitted, valaki más? – nevetett az élete párja. – El se tudtam képzelni, hova lettél. – így Vámos Miklós. Amikor hazajöttem a teniszből, üres volt a ház. Már attól féltem, elrabolt egy sánta kutya. – Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Volt egy kis dolgom – így az élete párja. – De miért nem szóltál? Kimentem volna eléd – így Vámos Miklós. – Mert tudtam, hogy írsz. Különben is, már jár a New York–Budapest metró. Kész vagy a maival?

Tulajdonképpen kész – Vámos Miklós csak ekkor vette észre az élete párja mögött fölsorakozó tömeget. Igaz, ehhez az is kellett, hogy az élete párja kaján mosollyal az arcán kissé félreálljon. – Na mit szólsz, itt van néhány szereplőd. Regényekből, novellákból, drámákból, forgatókönyvekből. Eljöttek felköszönteni.

Nahát. Erről egészen megfeledkeztem. Kedves kollégák… – Vámos Miklós zavarba jött. És mi az, hogy néhány? Hányan is vannak igazából? Álmaimban valahol majd megszámolom. Mondjuk most azt, hogy hetvenen. Kívánjuk, hogy ennél is sokkal többen legyenek. És mind azt kiáltják: Isten éltessen, boldog születésnapot!

Benedek Szabolcs