Evie Wyld: Ha minden madár énekel

Jake Whyte egy kis brit szigeten, távol a várostól, éli életét egy birkafarmon. Kerüli az embereket, és csak a közvetlen szomszédjával kommunikál. Mindenki gyanús számára, aki a farm környékére téved, és ezt a gyanút csak erősítik az éjjelente bekövetkező támadások, melyek alkalmanként egy-egy birka elhullásával járnak. Lehet, hogy róka a tettes, de az is lehet, hogy az erdőben kószáló nagy ragadozó, melyről a városlakók suttognak.

Jake-et a múlt is üldözi, melynek hegeit a hátán viseli. Hiába menekült a világ másik végére Ausztráliából, a múlt szellemeit nem tudta hátrahagyni. Szembenézni velük pedig túl fájdalmas lenne.

Amikor nekikezdtem a regénynek, nem sok kellett, hogy már az elején félretegyem. Nem tudott lekötni a birkanyírás és a farmer életmód, ugyanis kezdetben ez a két szál kezdett kibontakozni a történetből. Az egyiken Jake saját farmján próbálja felvenni a harcot a támadó ellen, aki vagy ami a birkaállományát csökkenti. A másik szálon Jake egy nyíró csapat tagja, mely farmról farmra jár, és napszámosként nyírja a birkákat, hogy az így nyert gyapjúból ruha, szőnyeg, pokróc vagy egyéb használati tárgy legyen.

Mindkét világ elég zárt, és nem sok betekintést enged a kívülállók számára, ráadásul nőket sem nagyon enged be. Jake nem egy átlagos nő, ugyanis eléggé fiús kinézete van, és jól bánik a birkanyíró ollóval is. De van egy titka, melyet próbál elrejteni, és ha úgy érzi, hogy valaki közel kerül ehhez a titokhoz, rögtön továbbáll.

Evie Wyld regénye igencsak próbára teszi az olvasót az elején. Nagyon lassan indul be, és még csak információkat sem nagyon csepegtet. Valahol a 6. vagy 7. fejezet környékén kezd kibontakozni az olvasó előtt, hogy két történeti szálon haladnak az események, melyeknek ugyanaz a főszereplője. Az egyik egy nevesincs brit szigetecskére kalauzol el bennünket, ahol Jake a saját farmján éli életét. A másik szál Ausztráliában követi nyomon az eseményeket, szintén Jake-kel a középpontban. Itt a múltja tárul fel lassan az olvasó előtt, fordított időrendi sorrendben elmesélve. Tehát a kezdeteket csak a regény végén ismerhetjük meg.

Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, hogy az egyik szál visszafelé tart az időben és az okozat után ismerhetjük meg az okot, az elég izgalmassá tette a történetet. Sajnos az időben lineárisan elmondott másik történet már nem tartogatott ennyi izgalmat, és a végéig szinte csak a közjáték szerepét töltötte be.

Mivel szépirodalomról van szó, így ez egy másfajta olvasást, odafigyelést igényel. A szimbólumok felfedezése és megértése sokban segíti a történet hátterében húzódó mondanivaló megértését. Nos, be kell vallanom, olvasás közben ezzel nem nagyon törődtem, és csak miután befejeztem a könyvet, azt követően ugrottak be képek, melyek akár több jelentést is hordozhattak a történetben. Viszont nem csak az élményt mélyítő képek ugrottak be, hanem vissza-visszatértek olyan jelenetek is a történetből, melyeket nem tudtam feldolgozni és a helyükre rakni. Ezek többnyire olyan események, tények, információk, melyek kizökkentettek olvasás közben is, ugyanis eléggé eltérnek a realitástól, és a való világban ezeket az „eseményeket” kétkedéssel és hitetlenséggel fogadnánk. Nem kell itt semmi természetfelettire gondolni, inkább csak az írói szabadság téves vagy átgondolatlan alkalmazására.

Be kell vallanom, hogy már az elején furcsán viszonyultam a kötethez, hiszen a fülszövegen az állt, hogy „egy különleges női sorsról, erőről és a nehezen megszerezhető megnyugvásról” szól a regény. Nos, nem vagyok női olvasó, így azt sem gondoltam, hogy ez a történet nekem szólna. Mégis volt valami, ami piszkálta a kíváncsiságomat, és ki akartam deríteni, hogy mi az. Úgy voltam vele, hogy ha egy feminista történettel találom szembe magam, ami nem tud lekötni, mert nem nekem íródott, legfeljebb megszegem a szabályomat és félbehagyom a regényt.

Nos, kijelenthetem, hogy valóban egy különleges női sorsot ismerhettem meg a regény lapjain, de ez nem feminista történet. Ez inkább a rossz döntések sorozatának a következményeit tárja fel előttünk. Amikor egy hegyről elindítunk egy hógolyót, és mire a völgybe ér, már lavinává változik. Még az elején van esélyünk a megállítására, de ha nem ezt tesszük, akkor egy idő után túlnő rajtunk és magával sodor bennünket is.

A múlt elől nem tudunk elmenekülni. A rossz döntéseink idővel nem változnak jóvá, ha nem teszünk azért, hogy jóvá tegyük azokat. A rossz szellemek vagy másképpen: a lelkiismeretünk elkísér bennünket, akárhová is menekülünk. Jelen esetben Jake úgy gondolta, hogy ha Ausztráliából elmenekül egy kis brit szigetre, ahol nem firtatják a múltját, talán ő is megszabadul tőle. Bizonyos dolgok elől elmenekülhetünk, de saját magunktól soha.

Az időben lineáris történet a szembenézést tárja elénk. Egyedül nehéz feldolgozni a múltat, de ha akad egy társunk, aki szintén egyedül próbál boldogulni, és a körülmények egymás mellé sodornak bennünket, könnyebb elviselni a magányt, és idővel talán szembe is tudunk majd nézni a múlttal.

Az időben visszafelé tartó történet nem csak irodalmi szempontból érdekes, hanem egy játék is, mely az író és az olvasó között történik. Az okozatok megismerése elindít egy gondolatfolyamot, hogy rájöjjünk, mi is lehetett az ok, ami az eseményt kiváltotta. A következő fejezetben feltárul előttünk az ok, de kapunk még egy okozatot, hogy a játék tovább tartson. Ez a része nagyon meg tudott fogni, és kíváncsi lettem, hogy mi is lehetett az kezdeti esemény, ami ezt a „hógolyót” elindította a lejtőn.

Az is érdekes, ahogy az olvasó a történet főszereplőjéhez, azaz Jake-hez viszonyul. Ez a viszony fokozatosan változik, ahogy haladunk vissza az időben, és lassan megértjük, hogy mi is késztette a fiatal lányt arra, hogy elmeneküljön otthonról és végigjárja a pokol bugyrait, mielőtt a saját farmján találja magát, hogy ott nézzen szembe a múlt szellemeivel.

Nem hibátlan a történet, és nem is könnyű befogadnia egy nagyvárosi olvasónak. Más szépirodalmi művekkel ellentétben a vidék itt nem a feltöltődés és a nyugalom kicsiny szigete, hanem a szenvedés, a pokol mély bugyra, ahol az ember egyedül van, és úgy próbál szembenézni magával. A birkafarmos részek talán még nehezebbé teszik a befogadó olvasást, de idővel megszokja az ember, és mondhatni, már otthonosan mozog ebben a környezetben, még ha kicsit sután is.

Aki átverekszi magát az első 5-6 fejezeten, az megtalálja a kárpótlást a szenvedéseiért. Utána már sokkal könnyebben megy az olvasás, és egyre érdekesebb is lesz a történet. Azt nem mondom, hogy beszippantott, de nehezen tudtam letenni a felét elhagyva, mert egyre kíváncsibb lettem, hogy hová is lyukadunk ki a végén, azaz ebben az esetben az elején. A lineáris rész is kezdett a végén érdekes lenni, de leginkább a feszültség fokozására szolgált, várakozásra kényszerítve az olvasót, hogy folytathassa a visszafelé tartó történetet.

A végén jönne az a rész, hogy kinek is ajánlanám a könyvet… Nos, nem lehet egy célcsoportot meghatározni, akik élvezettel forgatnák a kötetet. Úgy gondolom, hogy az olvasói értékelések igen széles skálán fognak mozogni, attól függően, hogy valaki megtalálja benne a szépséget, a játékosságot, saját elvárásait, vagy nem. Még a szépirodalom kedvelői között is lesznek olyanok, akik félre fogják tenni, de olyanok is lesznek, akik nem kedvelik túlzottan ezt a műfajt, mégis valamiért a kedvenc könyvük lesz. Szóval, én csak azt tudom mondani, hogy aki belekezdett, az a 10. fejezetig tartson ki. Idáig eljutva már egyértelmű lesz, hogy ki az, aki végig fogja olvasni, és ki az, aki nem.

Forrás: Letya.hu